Nehezen, de megférnek – Politikusok, akik zenélnek

Közeledik a 2014-es európai parlamenti választások kampányfinise, jöjjön egy cikk a politika és pop fókusztémánkból, zenélő politikusokról. Mi sem bizonyíthatná jobban, hogy a politikusok is emberek, mint hogy a népvezérek ugyanakkora örömüket lelik a könnyű-, illetve komolyzenében, mint más, némileg szűkebb ismertséggel és hatalommal bíró földi halandók. És bár a különböző kampánydalok, valamint az országuk sorsát nagyon is a szívükön viselő muzsikusok is kézenfekvő kapaszkodót nyújtanak a közélet igazgatás és a pop kapcsolatának feltérképezésére, náluk talán kevésbé ismertek a zenélő politikusok.

Bár a zene-politika tengely sosem büszkélkedett akkora crossover sikerrel, mint amekkora Arnold Schwarzenegger volt a filmes párttagoknak, számos, a történelemben jól jegyzett (javarészt amerikai) politikust tudunk felsorolni a zene szerelmesei közül. Célszerű talán azokkal kezdeni, akik inkább hobbiszinten űzték az ipart: az általunk talált legkorábbi adat minden bizonnyal a polihisztor és egyben amerikai alapító atya Benjamin Franklin hegedű-, gitár- és hárfatudása, amit testhezálló módon egészít ki a tény, hogy az öreg még az üvegharmonika nevezetű hangszer korszerűsítéséért is igen sokat tett. Szintén fontos amerikai történelmi személyiség volt az USA harmadik elnöke, Thomas Jefferson, aki a függetlenségi nyilatkozat aláírása után otthon akár csellóval, hegedűvel vagy klavikorddal (afféle proto-zongorával) is kiereszthette a gőzt.

Az Újvilág vezetői a továbbiakban is feltűnően gyakran engedtek a hangjegyek csábításának.
A fiatalkorában még napi két órát gyakorló Harry S. Truman például egyenesen azt állította, hogy ha több tehetsége lett volna, inkább a zongorista karriert választja, de Richard Nixon sem szégyenkezhet zenei analfabétasága miatt: a Watergate-botrányba belebukó elnök ugyanis nem elég, hogy hegedűn és zongorán is tanult játszani, de ’63-ban még Jack Paar The Tonight Showjában is fellépett. Hozzájuk képest kisebb közéleti befolyással bírt a 2004-ben még Bush ellen induló, mai külügyminiszter, John Kerry (balra basszusgitárral), aki a The Electras nevű együttes basszgitárosaként tevékenykedett jó ötven éve; de ide kell vennünk a szépségkirálynő/valóságshow-szereplő/kormányzó Sarah Palint is, aki régebben fuvolatudásával bűvölte el a nagyérdeműt. Nála azért minden bizonnyal nagyobb tehetséggel rendelkezik az ex-fődiplomata Condoleezza Rice, aki már tizenöt éves korában a denveri szimfonikusokkal játszott Mozartot zongorán, 2008-ban pedig II. Erzsébetnek mutatta meg a Buckingham palotában, milyen király is Brahms. Ja, és persze nem feledkezhetünk meg arról a Bill Clintonról sem, aki Monica Lewinskynek is sikerrel adott át valamennyit mélyre ható szaxofonos ismereteiből.
 
Más országokban is vannak efféle multitálentumok: az egykori brit miniszterelnök Tony Blair például gitárral a kezében hódított még az oxfordi egyetemen megalapított Ugly Rumours nevű formációval (és jutott politikai csúcsra a britpop és a Cool Britannia hátán), Mihail Gorbacsovnak pedig szerelmes balladák éneklésében van tapasztalata Songs For Raisa című lemeze révén, de akkor sem szabad meglepődnünk, ha mondjuk Silvio Berlusconi Discogs-profiljára lelünk – igaz, ő valószínűleg csak a dalszövegek megkomponálásáig jutott. Feltétlenül szót kell ejtenünk Mahatma Gandhiról, aki a concertina nevezetű harmonika-mutációnak volt szerelmese, magyar viszonylatban pedig a politika mellett még popkarrierrel is próbálkozó Cicciolinát; a Bajnai-kormány pénzügyminiszter-bluesharmonikását, Oszkó Pétert, valamint az ETA nevű punkbandának szövegeket író Szócska Miklós államtitkárt vagy épp a gitározó ex-washingtoni nagykövet Simonyi Andrást említhetjük példákként.

Ha a kampánydalokkal próbálkozó politikusokat kiszórjuk (Szili Katalin és a Hazatérek azért említésre méltó), akkor a másik oldalról, azaz a zenészből lett politikusokból jóval egyszerűbb listát állítani. A futottak még kategóriába tartoznak azok a főállású zenészek, akiknek a szabad véleménynyilvánítás mellett jelentősebb politikai szerepkör is jutott: Magyarországon a pop felől Nagy Feró és Schuster Lóránt, inkább komolyzenei oldalról pedig Hoppál Péter és Erkel Tibor bővíti a kört. Külföldön tényleg csak néhány jellemző példaként: az izlandi Jón Gnarr punkmuzsikusi és komikusi karriert követően vált a Legjobb Párt színeiben Reykjavík polgármesterévé (Björk egykori Sugarcubesos zenésztársa Einar Örn a fővárosi tanács tagja ugyanilyen színekben), Jello Biafra pedig Dead Kennedys-beli pályafutása után lett az amerikai Zöld Párt tagja. A brazil Gilberto Gil hazájának kulturális minisztere volt 2003 és 2008 között, míg a Midnight Oilból ismerős Peter Garrett Ausztráliában tevékenykedett környezetvédő parlamenti képviselőként, majd oktatási miniszterként. Suana Baca énekesnő 2011-ben lett Peru kulturális minisztere, a Cher valahai társaként híressé lett Sonny Bono pedig Palm Springs polgármestereként és később képviselőként is ismert volt. De ezt a sort még hosszan lehetne folytatni Dave Rowntree-vel a Blurből, vagy a nirvanás Krist Novoselic-kel. És igen, muszáj megemlítenünk az összes világvezetővel együtt reggeliző Bonót is, aki annak ellenére, hogy igazi politikai pozíciót nem tölt be, talán mindenkinél nagyobb sajtófigyelmet kap, mint a bolygó ügyeit nagyon is a szívén viselő zenész, bizonyítva ezzel, hogy a két terület, ha néha nehezen is, de megfér egymás mellett.

Judák Bence

az Electras John Kerryvel: 

Bill Clinton bluest játszik: 

Condoleezza Rice zongorázik a brit királynőnek:

hopp, ez a Gorbacsov-dal egész klassz: 

és végül Oszkó Péter egy koncerten: