A Recorder magazin huszonegyedik számának címlapját elfoglaló Pussy Riot nevű, punkegyüttesként számon tartott feminista-aktivista művészkollektíva immár három éve bírálja a regnáló orosz rezsimet, kemény dalszövegekkel és magasba lendített harisnyás lábakkal. Fiatal nők, szimbolikus helyszíneken, provokatív akciókat rendeznek feltartóztathatatlanul az orosz állami és egyházi hatalom jogtipró szövetsége ellen - mit jelent a pankságuk? Oltai Kata írása.
"A Nyugat szemében ők egy punkegyüttes – ami persze nem igaz –, akik a Putyin-rezsim ellen agitáltak és ezért lecsukták őket, az oroszok viszont úgy tekintenek rájuk, mint feministákra, akik gyűlölik a vallást” – nyilatkozott egy interjúban Maxim Pozdorovkin, az Egyesült Királyságban élő, orosz származású rendező, aki (Mike Lernerrel) filmet forgatott róluk. 2013 nyarán az HBO levetítette a Pussy Riot: A Punk Prayer című dokumentumfilmet, amely sikeresen vette azt az akadályt, hogy a nyugati (kvázi outsider) értelmezési szempontot összefésülje az orosz társadalmi és politikai (néha masszívan vallási) színtér feléjük irányuló bírálatával.
Merthogy a Pussy Riot nem egy zenekar. A zene felől értelmezhetőek a legkevésbé, sőt egyáltalán nem. A vállalt pankságuk egy attitűd, amit az ún. harmadik generációs feministák előszeretettel öltenek magukra a kilencvenes évek óta. A húszas és koraharmincas éveikben járó nők 2011-ben, az "arab tavasz” orosz szerepvállalása után döntöttek úgy, hogy egy nyitott, feminisita művészeti kollektívát hoznak létre a Putyin-rezsim bírálatára, mely folyamatosan és fokozatosan törli el az alapvető személyiségi jogokat. A politikai és szexuális szólás- és véleményszabadság, illetve a "női hang” totális hiányának hirdetését, és az agitálást tűzték ki zászlajukra. Mint minden rendes baloldali érzelmű kezdeményezés, erős antikapitalista, ökotudatos, a meleg és szexuális önrendelkezés mellett protestáló gesztusaik a legkülönfélébb performanszok formájában beszéltek az orosz valóságról, eleinte kimondottan az orosz közegnek: felgyújtották magukat divatbemutatókon, tollat és festéket szórtak a tömegközlekedés bizonyos járatain vagy szimbolikus, high society események előtt adták elő agresszív, a politikai élet szereplőit és az ortodox egyház szentjeit, elöljáróit citáló dalaikat.
Szlogenjeikben, megjelenésükben és fellépésükben nyugati mintákat jelöltek meg kezdettől fogva. "Revolution Girl Style Now!” – hirdette a kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb feminista zenei-kulturális hullámának jelszava, mellyel Kathleen Hanna, a Bikini Kill frontembere adott egy kiadós löketet a riot grrrl mozgalomnak (lásd a keretes anyagot alább). A négytagú zenekar kimondottan a zenei, elsősorban a punk szcéna szexizmusa ellen lépett fel: erős dalszövegeket írtak a női önrendelkezésről, szexuális jogokról, sovinizmusról; saját fanzine-eken keresztül hirdették programjaikat; Amerika szerte tagozatok alakultak ki, melyek tömörítették a hasonlóan gondolkodó női zenészeket, performereket, képzőművészeket és aktivistákat. A "told le a bugyid” jelszót kántáló férfi közönséget és szakmát provokáló nők immár három évtizede veszik fel a kesztyűt, hogy megértessék, a "pro-girl, az nem anti-boy”, és nem hajlandóak elfogadni, hogy – akár a zenei közegben, akár a civil társadalomban – a nők kizárólag férfiakon keresztül érvényesülhetnek.
A riot grrrl mozgalom
Kathleen Hanna, aki manapság a Le Tigre énekeseként ismert leginkább (lásd 40. oldal), 1989-ben publikált egy cikket Women, Sex and Rock’n’Roll címmel a Puncture magazinban, mely műfaj meghatározásként vonult be a történelembe – a riot grrrl attitűd alapdokumentumaként. Akkoriban erős kritikát fogalmazott meg a zenei közeget, és különösen a punk szcénát jellemző sovinizmussal szemben. "Azt tanították nekünk, hogy nőként a rockbiniszben csak groupie-ként érvényesülhetsz: felhúzod a pólód és egy férfi kiválaszt. Egy éjszakára. Ettől lehetsz rocksztár?!” A riot grrrl-ök válaszreakciója az volt, hogy kis garage bandeket alakítottak (olyan beszédes nevekkel, mint Jack Off Jill, Bratmobile, The Butchies, Calamity Jane, Dickless, Heavens To Betsy) és a mainstream közegen kívül kezdtek zenélni, fellépni, provokatív dalszövegeket írtak és a kilencvenes évek DIY jegyében készítettek saját lemezborítókat, zine-eket. Patti Smith, Lydia Lunch, a Sonic Youth vagy Joan Jett zenéjén és magatartásán inspirálódva egy – a kilencvenes években a grunge-dzsal összemosott, lásd Babes In Toyland, L7, Hole – máig élő feminista-aktivista rock műfajt alapítottak.
A Pussy Riot megalakulása óta konzekvens imidzset használ, melynek egyik sarokpontja és legfőbb ismertetője az anonimitást szolgáló színes, kötött maszk – ami jelképükké is vált. A militáns-terrorista huzatú ruhadarab egyrészt biztosította (három tagjuk 2012-es perbefogásáig legalább is) azonosíthatatlanságukat, másrészt utalt arra a nyitottságra, amivel a színre léptek: a Pussy Riot nem lehatárolt közösség, bárki beléphet, bárki csinálhat hasonlót, itt vagy máshol. Ugyanakkor explicit utal arra is, hogy ez a női magatartásforma egy végtelen (kötött) hálót képezhet, ami amorf, alaktalan és megfoghatatlan, bárhol feltűnhet, így elpusztíthatatlan – egyfajta szerialitás, ha úgy tetszik. Nem idegen ez az eszköz sem az aktivista csoportoktól, sem a feminista gyakorlattól. A legismertebb a Guerilla Girls nevű Egyesült Államokbeli titkos társaság (lásd a keretesben), amelynek 1985-ös megalakulása óta a műanyag gorilla maszkot és decens női felsőruházatot viselő tagjai a képzőművészeti kánon és közeg sovinizmusa ellen lépnek fel hol békésen, hol cinikusan, múzeumokban, utcán, galériákban, óriásplakátokon vagy pólókon – erős politikai felhanggal.
Guerilla Girls
1985-ben a MoMA (Museum of Modern Art) egy nemzetközi kortárs képzőművészeti kiállításán a 169 kiállított művészből 13 volt nő. Egy csoport gorillamaszkba öltözött gerillanő akciókkal és publikációkkal hívja fel a figyelmet polgárjogi, meleg jogi kérdésekre, a nőknek a művészeti életben betöltött szerepére, vagy éppen annak hiányára, hajléktalanságra, politikai és társadalmi sovinizmusra. Anonim működnek, illetve nevüket halott képzőművészektől és íróktól veszik fel. Megtalálható köztük Frida Kahlo, Lee Krasner, Eva Hesse, Romaine Brooks vagy Ana Mendieta is. Mára számos intézménybe hívják őket előadni és kiállítani a világ minden pontján.
A határozottan az orosz civil társadalom "felébresztésén” és az aktív, egyéni szerepvállaláson és véleménynyilvánításon dolgozó, rendszeresen és kizárólag oroszul nyilatkozó Pussy Riot-tagok egyértelműen hangoztatott nyugati feminista-aktivista mintákat vettek alapul, és ez az egyik kulcsa annak – amire a fent említett dokumentumfilm is rámutat –, amiért az orosz igazságügy vigyázó tekintetét és dús szemöldökét összerántotta. 2012 februárjában, nem sokkal azután, hogy a Vörös Téren előadtak egy provokatív dalt és leforgattak egy videoklipet, mintegy 15 másodpercig "huligánkodtak” a Megváltó Krisztus-székesegyház hívek (és mindenekelőtt nők) elől elzárt szentélyében, elénekelve a Virgin Mary, Mother Of God, Drive Putin Away című költeményüket. A hatóságok, illetve a bírósági ítélet, melyet a nyugati média erősen kikezdett, nem másért vonta őket felelősségre, mint "tisztességtelen módon, fedetlen vállakkal és lábakkal, provokatív maszkban, az ortodox rituálé gyakorlatát imitálva és karikírozva vandál módon viselkedtek, ezáltal megszentségtelenítették a székesegyház területét és vallást gyaláztak”. (Jellemző adalék, hogy Nágya Tolokonnyikovát külön szankcióval illették, amiért nem akart részt venni elzárása alatt a börtön szépe választáson.)
Az "újorosz”, Putyin-rezsim által meghatározott Oroszország-eszmény erős nacionalizmusra és még erősebb, vele karöltve működő vallási fundamentalizmusra alapozza a nemzeti hitet. Kirill pátriárka, az ortodox egyház legfőbb méltósága Vlagyimir Putyin újraválasztását (és hivatalban eltöltött 12 évét) isteni csodaként aposztrofálta. Az orosz kormányzat és egyház szoros egységét egy mélyen patriarchális társadalmi status quo beállításában látja biztosnak, az ún. "nyugatias” gondolkodású differenciálás, elnyomott vagy háttérbe szorított társadalmi szempontok ezt a többségi érdeket veszélyeztetik. A színes, szuperhős-mesehős ruhába öltözött fiatal nők, akik ironizálnak a rendszer abszurditásán, kiállnak a meleg jogok mellett, saját nőiségüket és szexualitásukat hozzák játékba, Mária Magdolna és a Szűzanya feministává válását sürgetik – vagy éppen olyan kellemetlen ügyekről beszélnek, mint Kirill pátriárka 40 000 dollárt érő luxusórája –, hamar szemet szúrtak.
Egyébként az orosz közélet álszemérmességét példázza, hogy sem Putyin, sem az újságírók nagy része nem ejti ki a kollektíva nevét oroszra lefordítva, egyszerűen túl obszcénnek tartják, hiszen a női genitáliára utaló szleng-aljelentés sokkal erősebb, minthogy bárki is egy kiscicára asszociálna.
A Pussy Riot ereje a Nyugat szemében pont abban van, hogy elképesztő tömegeket mozgattak meg – elsősorban Oroszországon kívül persze – aktivizmusukkal, ellenzéki művészetükkel. Az orosz többségi társadalom erős ellenszenvvel viseltetik irántuk, festékkel és ételmaradékkal dobálják meg őket éttermekben, rosszabb esetben megostorozza egyiküket egy kozák rendőr, mint a szocsi téli olimpia alatt megesett, vagy fiatal férfiak bontott csirkéket tolnak az arcukba, azt skandálva, hogy "szeretünk pipikkel baszni”. A pankságuk egy eszköz csupán, egy anti-autoriter, hatalmi berendezkedést megkérdőjelező alap beállítottság, melynek komoly és kiterjedt hagyománya van, és szinte minden esetben kapcsolódott a zenei közeghez – Patti Smith a költészetét, Vivienne Westwood a divatot linkelte a zenéhez.
Azonban minden esetben az a fontos, így a Pussy Riotnál is, hogy saját közegükön túlmutató, kulturális és politikai provokációt követnek el, amely messzebb vet hullámokat, mint azt az adott eszköztár megelőlegezi.
A Pussy Riotról készült dokumentumfilm:
A Putin Lights Up The Fires klipje:
A Pussy Riot "punk imája":
A Vice riportja a Pussy Riot legutóbbi incidenséről a szocsi téli olimpián, ahol rendőrök megkorbácsolták őket:
