Classic rock a Recorderen, ez most komoly? Naná, hogy az! A klasszikus rockzene újra benne van a levegőben – ki gondolta volna például, hogy egy plakáton olvassuk majd a Deep Purple és a huszonéves budapestiekből álló Ivan & The Parazol nevét?! De mi is tulajdonképpen az a classic rock, és miért szeresd a szüleid/nagyszüleid kedvenceit? A huszadik Recorder magazin egyik központi cikkével segítünk az útmutatásban.
A classic rock mint olyan nem egy irányzat, hanem eredendően egy rádiós formátum, a felnőtteknek szánt, jellemzően dallamos és kereskedelmileg sikeres rockzene a lemezipar aranykorából, vagyis a hatvanastól a nyolcvanas évekig terjedő időszakból, amibe a blues-alapú rocktól (Stones, Hendrix, Cream, Doors) a grandiózus stadionrockon (Led Zep, The Who - jobbra, KISS) át a soft rockig (Chicago, Doobie Brothers, Foreigner), a hard rocktól és ős-heavy metaltól (Black Sabbath) a southern rockon (Lynyrd Skynyrd) át az AOR-ig (Journey, Boston, Kansas) belefér sok minden, mi pedig még ide vesszük a glamrockot, sőt, érintőlegesen a progresszív rockot is. A classic rock az a zene, amit ha hallgatsz, és behunyod a szemed, akkor tízezrek előtt játszó rockistenségnek képzeled magad – és ki ne akarná ezt az érzést? Éljük hát bele magunkat: íme a classic rock lényegét legjobban megtestesítő tíz zenekaros összeállításunk első fele öt bivaly bandával!
A SOFT ROCK LEGLÁGYABB VONULATA A YACHT ROCK, ITT MONDJUK, HOGY PONTOSAN MI IS AZ.
Led Zeppelin
Miért menő: Az első négy-öt év mindent elsöprő intenzitása, hibátlan lemezek egymásutánja, változatos, de mai füllel hallgatva is kiváló dalok, extázisba torkolló maratoni koncertek. Jimmy Page-nek az üres technikai tudás bemutatásán túllépő teljes értékű szólói, John Bonham máig samplingelt, utánozni próbált dobolása, Robert Plant szexisten karaktere a színpadon. És persze a tény, hogy Bonham halála után belátták, nincs értelme tovább csinálni, és szerencsére azóta is csak egy különleges koncertre álltak össze, elkerülve a rockóriásokra jellemző pénzhajhász retro-turnékat.
Miért ciki:Az utolsó két-három lemezen fokozatosan eltűnik a fiatalos lendület, és szépen lassan beszivárognak az unalmas számok. Az egész karrierjüket belengő fantasy-mánia sem éppen megértett dolog manapság. Ahogy Page őrült fellépőruháin és Plant szőke fürtjein is inkább mosolyogni lehet. Előbbi rajongása Aleister Crowley okkultista tanai, illetve a fiatalkorú hölgyek iránt pedig már bőven a vállalhatatlan kategóriába esnek. És persze ott van a Song Remains The Same koncert-klipfilm. CsG
Miért menő: A pszichedelikus korszak egyik legheavybb bombája (Hush), a klasszikus felállás (Gillan-Blackmore-Lord-Glover-Paice) három zseniális albuma (In Rock, Fireball, Machine Head), minden idők legjobb hard/heavy koncertlemeze (Made In Japan). Már ez is bőven elég lenne a menőséghez, de a hard rock és heavy metal egyik atyjaként valóban olyan túlcicomázásoktól mentes, okkultizmus helyett hétköznapi problémákról szóló zenét alkottak, ami egyrészt műfajában felülmúlhatatlan, másrészt legjobb pillanataiban máig olyan tisztán grúvi, összetett és tökéletes, hogy egy nem-rockrajongót is bármikor képes megtéríteni.
Miért ciki: Talán egyetlen másik klasszikus rockzenekarnál sem ennyire éles ez a menő/ciki kérdés – főképp a magyarországi megítélésben. Hiszen a Purple a megkerülhetetlen, a zenekar, amihez képest minden más csak lenézett cincogás. Pedig a nyolcvanas évek közepe óta több tagcserével vissza-visszatérő Deep Purple már előtte is, de azóta is rengeteg közepes-semmilyen lemezzel próbálta rombolni nimbuszát, és még ahhoz képest is majd’ kétszer annyi cash-in turnéval csapolta rajongóit. Meg a sok veszekedés. Meg David Coverdale. DE
Uriah Heep
Miért menő: Klasszikus irodalmi antihősről (Dickens Copperfield Dávidjának pénzsóvár titkáráról) zenekart elnevezni, azért az kúl (van egyáltalán rá másik példa?), és ugyan az 1969-ben Londonban alakult Uriah Heepben a neve a legmenőbb (mondjuk a nagy felállás énekese, David Byron eredeti fazon volt, kb. mint Robert Plant gyógyegér verziója, és Roger Dean is vagányabb borítókat festett nekik, mint a Yesnek), a korszak egyik simán vállalható zenekara, amely a ’76-ig tartó csúcsidőszakában tökéletesen eltalálta a középutat a Deep Purple-re hajazó Hammond orgonás hard rock és a fantasy-s prog rock között. Az Easy Livin’ pedig úgy örök rockhimnusz, ahogy kell.
Miért ciki: Ha nem is az ő számlájukra írható, de ők az egyik előfutárai a szerepjátékos/szimfonikus metálnak (áriázós ének, álközépkori mitologikus szövegvilág, nagyzenekari kíséret - ezt mind tudták már a hetvenes évek elején). A July Morning című számuk (az ő Child In Time-juk) Bulgáriában hippihagyományt teremtett: fiatalok tömegesen kimennek a Fekete-tengerhez és ott együtt várják az első júliusi napfelkeltét… bár végül is ez, khm, jópofa. FK
Grand Funk Railroad
Miért menő: A Grand Funk Railroad az a zenekar, amelyiket kötelező lenézni, és ha ettől nem is jár nekik a csak azért is menő státusz, alapvetően egy pöpec banda volt a maga nemében: primkó, sallangmentes, de lehengerlően hatásos, és tagadhatatlanul dögös formában dolgozták össze a Motown-féle soult és funkot, a nyers rhythm & blues-t és a hard rockot. A kritika megvetette, a rádiók nem játszották, a közönség viszont imádta őket és millió szám vette a gyors egymásutánban kiadott nagylemezeiket. Ja, és azt tudtad, hogy KRS-One Sound Of Da Police-ának alapja egy GFR-számból van?
Miért ciki: Blues-rock a fehér konzervatív átlag Amerikának. Az egyszerű ember Creamje. Ezeket mi mondjuk róluk (a korabeli kritika tendenciózusan, és ennél sokkal durvábban elbánt velük), és ezek bizony helytállóak a ’68 végén összeverbuválódott michigani zenekarra, amelyik sem forradalminak, sem pallérozottnak nem nevezhető, patriótának viszont igen (We’re An American Band a legsikeresebb lemezük címe).De leginkább azt bevallani ciki, ha valaki szereti őket vagy hatottak a zenéjére - a Van Halen nyíltan felvállalta, szerintünk nyomokban a QOTSA-ban is ott bújkál. FK
Miért menő: Most mondjuk azt, hogy az Owner Of A Lonely Heart, ami ráadásul nem is klasszik rock, hanem new wave? Na jó, ennél azért több is jut a pozitív oldalra. Hogy tagadhatatlanul zseniális zenészek alkották-alkotják. Hogy az előbbiből adódóan milyen irigylésre méltó könnyedséggel adják elő a legkomplexebb hangszerelésű számaikat is. Hogy nekik köszönhetjük Roger Dean képzeletbeli tájakat ábrázoló ikonikus lemezborítóit. Hogy nélkülük a ma artrockja sem lenne ugyanolyan. És persze, hogy mindent összevetve is ezerszer vállalhatóbbak, mint az Emerson, Lake & Palmer.
Miért ciki: Az egy dolog, hogy a Yes zenéje amúgy tényleg elképesztő, bátran kísérletezős prog rock, de ettől még nem kellene, hogy - egy angol kifejezéssel élve – eltűnjenek a saját seggükben és elveszítsék az arányérzéküket a húszperces számaikkal. De legalább van öniróniájuk: a BBC Prog Rock Britannia című tévédokujában magukon viccelődve ismerik be, a zenében mennyire elvetették a sulykot. A billentyűs Rick Wakeman szóló „progrockopera” konceptlemezeire viszont nincs mentség. FK
Forrai Krisztián-Csada Gergely-Dömötör Endre
a Led Zeppelintől az egyik emblematikus dal a sokból - Immigrant Song:
a Deep Purple-től a badass Black Night:
a Uriah Heeptől az említett Easy Livin':
a Grand Funk Railroad és a KRS-One által hangmintázott Inside Looking Out:
és a Yes a Starship Trooperrel 1971-ből:
na jó, nézzünk meg egy Led Zeppelin-koncertet, 1970-ből, teljesen classic rock:
