Metronomy: Love Letters (lemezkritika)

A Metronomy az első (még instrumentális) elektropop lemeze, azaz 2005 óta túl van második albumának (Nights Out, 2008) néhány mellkascsapkodó slágerén, a harmadik korong (The English Riviera, 2011) élesebb stíluskanyarán és most megint máshonnan indul és máshová érkezik a bohókás Michel Gondry-klippel felvezetett, szerelmes levelekből álló negyedik nagylemez.

Kiadó: Because Music

Megjelenés: 2014. március 10.

Stílus: elektropop, gitárpop

Kulcsdal: Love Letters

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Joseph Mount nevű devoni dobos, aki úgy döntött, számos együttese mellett elkezdi kibontakoztatni saját elképzeléseit egy mellékprojektben. Ezt nevezte el Metronomynak. A kezdetben szólóban tevékenykedő Mount hamar körülvette magát zenészekkel, hogy aztán 2005-ben megjelentessék első albumukat. A remixek terén is termékeny (Gorillaz, Goldfrapp, Lady Gaga, Franz Ferdinand, Infadels stb.) formáció néhány tagcsere után jelenleg négytagú – hogy van-e annál szexibb dolog, mint hogy egy lány dobol, azt nehéz eldönteni, mindenesetre a Metronomynak nem ez az egyetlen szexepilje. Magával sodró az az utazás, ami az első, Pip Paine (Pay the £5000 You Owe) című, teljes mértékben instrumentális lemeznél kezdődik, és jelenleg a negyedik, abszolút vokálcentrikus Love Letters albumnál parkol – és nem csak saját magához képest. És igen, parkol, mert bárhonnan is nézzük, ez még biztosan nem a végállomás.

ÉS A LEMEZ GYILKOS SZEMŰ KOPASZ MACSKÁS FELVEZETŐ SCI-FI KLIPJÉT LÁTTAD MÁR?

A lemezen megtalálhatók a zenekar eddigi talán legjobb dalai, lelki szemeink előtt még a Supremes sziluettje is felsejlik. Az első két single is tökéletes választásnak bizonyult: az I’m Aquarius olyan kohéziós erővel bír, hogy szinte hinni kezdünk abban, hogy a dal születésekor a csillagok együttálltak. Az album címadó dala pedig a maga 4/4-es, a diszkókorszakot idéző ütemével, és grandiózus kórusénekével nemcsak egy hátborzongatóan életszerű időutazás, hanem a tökéletes tisztelgés. Összességében a Metronomy az előzményekhez képest emelte a tétet, mégsem ez lesz a végső mestermű, Joseph Mount ugyanis csak a tökéletessel elégedne meg. A Love Letters viszont ebben a folyton alakuló életműben még nem az.

A vokál előtérbe helyezésével éppen csak kísérletező zenekarnak még van min dolgoznia, a fülbemászó dallamokat még mindig sokkal inkább a szintetizátor szolgáltatja, mint az ének. Persze az olyan dalok, mint a Call Me vagy a Reservoir rögtön a fülünkben maradnak. A záró Never Wanted, ahelyett, hogy „bumm-bele” módon, katarzisba fulladva fejezné be a szerelmes levelek sorát, inkább csak szépen lassan, melankolikusan lecsorog, a hat évvel ezelőtti Heartbreaker külső szemlélője maga is szívtörés áldozata lett. Mint mikor a romantikus film főszereplője hosszan elnyújtva szenved, mi pedig azt várjuk, hogy jöjjön a happy end. De az itt elmarad, így aztán alig bírjuk ki a folytatásig.

8.5/10

Biczó Andrea

a hivatalosan tegnap megjelent lemezhez tegnap megjelent egy háromszámos (Love Letters, Reservoir, The Upsetter) Live Deezer Session videó is a Metronomy-val: