„A basszusgitár egy szexi hangszer” – Anna Calvi-interjú

A Mercury- és BRIT Award-jelölt, 2012-es Sziget Fesztivált is megjárt énekes-dalszerző-gitáros Anna Calvi tavaly októberben jelentette meg második, One Breath című stúdióalbumát és másodszor is fellépett Budapesten, ezúttal az A38-on egy kiadós, remek klubkoncerten. A „flamencós” kinézetéről, klasszikus megjelenéséről, kimért viselkedéséről, és erős színpadi jelenlétéről ismert brit művésznő roppant halk szavúan mesélt félelmeiről, ikonjairól, sőt, még egy visszatérő álmát is megosztotta velünk.

- Zeneiskolába jártál, és már sok olyan zenésszel beszélgettem, akik szerint a zeneiskola nem a legjobb dolog, mert ugyan az alapokra megtanítanak, de túl sok a szabály és nem hagyják teljes mértékben kibontakozni a hallgatókat. Te mit gondolsz erről?

- Szerintem a zeneiskolában sok mindent meg lehet tanulni, például azt, hogyan legyél tudatos és magabiztos. Sok új dologgal ismerkedhetsz meg. De mint minden fajta oktatás, ez is szervezett. Nem feltétlenül engedheted el a fantáziádat. Van egy csomó esszéírás például vagy egyéb elméleti tárgyak. Ezek úgymond steril dolgok, míg a zene – legalábbis az én fejemben – sokkal inkább érzelmi. Rengeteg kreativitás kell ahhoz, hogy az ember az akadémikus keretek közt tanult elméleti tudást a gyakorlatban alkalmazni tudja. De egyáltalán nem bántam meg, hogy elvégeztem ezt az iskolát, mivel rengeteg olyan zenét ismertem meg, amivel egyébként valószínűleg nem találkoztam volna.

- A két eddig megjelent albumod nagyon egységes, mindkettőnek van egy íve illetve hangulata, ami szerintem nagyon fontos. De nem félsz néha attól, hogy falakat építesz magad köré, és nem hagyod, hogy teljesen azt csináld, amit akarsz, mert túl eklektikus lenne, vagy nem illene a stílusodhoz?

- Értem, mire gondolsz. De szerintem pont erre lettek kitalálva a különféle mellékprojektek, ezekben az ember teljesen kiteljesedhet. Egyébként szerintem a második albumom sokkal eklektikusabb lett, mint az első volt. De nem egyszerű új, ismeretlen területekre evezni és felfedezni azokat. Ilyenkor mindig újabb és újabb ajtókat kell kinyitni, amik mögött ismeretlen dolgok találhatók. Egyszerűen nem lehet rá felkészülni, hogy mi lakozik mögötte.

- Mindig is odavoltál a különféle hangszerekért, hegedűn és gitáron is játszol. Van esetleg bármi más hangszer, amin szeretnél megtanulni játszani?

- (sokáig gondolkozik) Van egy visszatérő álmom, amiben egy szaxofon szerepel. Tudatosan sosem gondoltam rá, de talán ez jelent valamit. Valószínűleg meg kellene próbálkoznom vele, hogy ezt kiderítsem.

- Amikor elkezdtél zenével foglalkozni, nagyon féltél az énekléstől. Sikerült ezt időközben leküzdened, vagy még mindig ideges vagy, mikor színpadra lépsz?

- Már nem vagyok ideges. Mostanra sikerült teljesen megbarátkoznom a dologgal, bár az elején valóban utáltam hallani a hangomat. Azt hiszem, akkor sikerült ezen túlesnem, mikor először meghallottam felvételről. Egészen addig félelmeim voltak, rettegtem tőle, aztán meghallottam, hogyan hallanak mások, és rájöttem, hogy nincs is ezzel semmi gond. Ez rengeteg erőt adott, hogy leküzdjem a félelmeimet, és mára teljesen sikerült is.

- Egy korábbi interjúban azt mondtad, a One Breath album címadó dala arról a pillanatról szól, mielőtt éppen hogy elveszted a kontrollt. Hogy kell elképzelnünk a kontroll-vesztett Anna Calvit? Nem tűnsz olyannak, aki a haját tépi mérgében.

- (nevet) Elég nehezen tudom kordában tartani az érzelmeimet. Nagyon intenzíven élem meg a dolgokat, és tudok nagyon mérges is lenni. Erre természetesen a testem is azonnal reagál. De mindig van az a bizonyos pillanat, mikor már érzed, hogy előtör belőled, én ezt nagyon érdekesnek találom. Szeretek vékony jégen táncolni, és pont elérni azt a bizonyos határt, felfedezni, mi milyen hatással van rám.

CALVI EGY SEJTELMES-BORONGÓS KLIPPEL VEZETTE FEL MÁSODIK LEMEZÉT.

- A második albumon egyébként szintetizátorral helyettesítetted a basszusgitárt. Ennek mi volt az oka?

- Azért valamennyi basszusgitár is van rajta. Általánosságban egy nagyon szexi hangszernek tartom. De valahogy számomra nem nyújt elég pluszt. A basszus frekvencia viszont annál inkább, ahogy érzed, hogy átjárja a tested és rezeg a gyomrodban, az elképesztő. És ezt a csodás érzést sokkal jobban értékelem, mint azt, hogyan idézed elő.

- És a lemezfelvételnél mennyire volt nehéz John Bagott billentyűssel megértetni, hogy mi az, ami belefér, hogy átérezze az egész hangulatát?

- Igazából semennyire. Abszolút érezte magától a dolgot, de ez nem meglepő, hiszen egy profi zenészről van szó.

- És Fiona Brice hogy került a képbe? Ő egy viszonylag ismert hegedűs, hiszen évek óta játszik élőben a Placebo együttesével.

- Őt John Congleton, a második lemezem producere ajánlotta. Remek szórakozásként éltem meg. Összeültünk megbeszélni a dolgokat, és aztán ő villámgyorsan meg is csinálta a részét. Örülök, hogy rátaláltam.

- De a hegedű a te hangszered, nem volt nehéz valaki más kezébe adni?

- Nem igazán. Nem gyakorlom eleget, szóval jobbnak láttam egy profira bízni. Persze azért volt beleszólásom, és javasoltam neki én is dolgokat, szóval szerintem így a lehető legjobban sült el.

- Rengeteg interjúban említed Maria Callas operaénekesnő nevét. Mitől olyan inspiráló a személye?

- Nagyra tartom, ahogy a zenén keresztül kommunikál, illetve azt, hogy mennyire keményen dolgozott meg mindenért, amit elért. Nem vagyok igazi műértő, de lenyűgöz, hogy mennyire szenvedélyes, amit csinált. Az érzései mindent felforgattak. Ha éppen szerelmes volt, minden mást félredobott. Az összes porcikájával arra koncentrált, és mindezt beleadta a zenébe, ami szerintem egyedülálló dolog.

- Tételezzük fel, hogy még életben van, és neked lehetőséged nyílik egyetlen kérdést feltenni neki. Mi lenne az?

- Azt hiszem, az lenne, hogy mit érez, mikor énekel. Mire gondol közben, mi az, amit felidéz magában, mi jár pontosan a fejében.

- És ha már legendás énekesnőkről beszélünk, néhány napja bejelentetted, hogy felvettetek egy közös dalt Marianne Faithfull-lal. Mit kell erről tudni?

- Épp együttműködőket keresett az új albumára, mikor Rob Ellis, az első lemezem producere beajánlott neki. Így vettünk fel egy közös dalt Párizsban. Valóban felfoghatatlan ez az egész, azt hiszem, erre vagyok a legbüszkébb az eddigi életem során. Lenyűgözőnek tartom őt. Azt szeretem benne a legjobban, hogy akármiről is énekeljen, az, ahogy ő előadja, a világ legfontosabb dolgává varázsolja az egészet.

- A zenéd, a stílusod, az öltözködésed mindig olyan elegáns és klasszikus…

- Mint most! (a rajta lévő kinyúlt pulóverére mutat és nevet) De azért persze most is blúz van rajtam. (felhúzza a pulóverét és megmutatja)

- Erről beszélek! Mindig van rajtad valami, ami arra emlékeztet, hogy neked igazán nem ebben a korban kellene élned. Gondolkoztál már azon, melyik évtizedben élnél a legszívesebben?

- Igen, azt hiszem, hogy az 1930-as évek Párizsában élnék a legszívesebben. Tinédzserként pedig arról álmodoztam, hogy a ’60-as években élek Jimi Hendrix-korában.

- Ha már az előbb szóba jött az öltözködés és a divat, dolgoztál már együtt Karl Lagerfelddel is. Nagy rajongója a zenédnek, ami különösen hízelgő egy olyan embertől, aki a legtöbb dolgot kritizálja. Te hogy vagy ezzel, ismered/szereted a munkáját?

- Igen, szeretem. Bár azzal nem vagyok teljesen tisztában, hogy manapság mennyire veszi ki a részét ténylegesen a tervezésből, de a márka, amit képvisel, az egyedülálló. Nagyon újszerű érzés volt vele dolgozni, de csodás képeket készített rólam, azt hiszem, azok lettek a mindenkori kedvenc fotóim magamról. Megtiszteltetés volt vele dolgozni.

- És nem esett nehezedre modellt állni?

- Mivel már korábban is csináltam párszor, mondhatni hozzászoktam.

- Szóval már nem tartasz semmitől, legyen szó éneklésről vagy modellkedésről? Mondhatjuk, hogy sikerült legyőznöd a félelmeidet?

- Igen, valahogy így. De vannak helyettük dolgok, amiktől pedig mások nem félnek, én viszont igen. Ez egyfajta egyensúlyt tart az életben.

interjú: Biczó Andrea
koncertfotók: Lékó Tamás

a legfrissebb Calvi-videó, a Suddenly:

Calvi legutóbbi lemeze teljes egészében: 

itt pedig egy teljes koncert tavalyról, Franciaországból: