Prefab Sprout: Crimson/Red (lemezkritika)

A nyolcvanas években egy pillanatra (valamikor 1988-ban, mondjuk) úgy tűnt, hogy a Prefab Sprout lehet egy egyszerre sikeres és különlegesen minőségi popzenét készítő zenekar, de aztán mivel ez a két dolog csak a legritkább esetben jár kéz a kézben, a Paddy McAloon vezette kvartettnek sem jött össze. Helyette összehoztak még - egyre ritkábban - pár kiváló, nem túl nagy számban fogyó albumot és ezen a zenekari néven, újjonnan rögzített anyagot 2001 óta se (The Gunman And Other Stories annak a címe, de az is főleg másoknak írt McAloon-dalok önfeldolgozása volt). Bár ilyen-olyan kiadványok napvilágot láttak, tizenkét év után végre itt egy új Prefab Sprout-nagylemez, és aki jót akar magának, az meghallgatja (a kritika alatt a teljes lemez).

Kiadó: Icebreaker Records

Megjelenés: 2013. október 7.

Stílus: szofisztipop

Kulcsdal: The Best Jewel Thief In The World

Ti is észreveszitek, hogy ahogyan egyre öregebbek vagytok, úgy egyre jobban elfogadtok és élveztek olyan zenei stílusokat, hangzásokat, klasszikus dalszerkezeteket, amikre korábban csak legyintettetek: apucirock? Ha nem, akkor ez a lemez nem nektek szól. Jó, akkor se feltétlenül, ha apucirock-rajongók vagytok, de az ódon, klasszicizált, nemkortárs tulajdonképpen mindig is jellemezte a Prefab Sproutot, én meg ugyan tényleg egyre jobban szeretem az egyszerű, megvetendően kifinomult popzenét, de ennek az észak-angol zenekarnak sem mostanában lettem a rajongója. Akkor milyen is pontosan ez a hetedik sorlemez?  Nehéz meghatározni, mert a tökéletes popzenét nem könnyű definiálni – építészetről táncolni, ugye.

A PREFAB SPROUTRÓL ÉS LEGJOBB POPZENÉT KÉSZÍTŐ KORTÁRSAIRÓL, HOSSZÚ HALLGATÁSAIKRÓL ITT ÍRTUNK.

Egyszerűen minden arányos a szerzeményeken belül, minden hangszerből úgy és annyi szólal meg akkor, amikor kell. Akkor jön a refrén, amikor nem várt módon is várjuk, a bridge előtt pedig még van egy emelés, ami kézenfekvő, mégis megunhatatlan. A dalszövegek meg eszünkbe juttatnak fontos vagy jelentéktelen dolgokat. Kitörölhetetlen dallamok, amik mégsem túl ragacsosak. Csak úgy ott vannak. Felesleges ragozni, szavakkal úgysem lehet megfogni. George Gershwin, Brian Wilson, elég sokszor Paul McCartney és még azért van jónéhány, ha nem is ennyire neves dalszerző, aki tudja ezt. És Paddy McAloon is tudja, aki a nyolcvanas években a szofisztipop kimagasló alakja volt az általa dalszerző-zenész-énekesként vezetett Prefab Sproutban, de aztán elveszette a fonalat, mint előképei közül többen is. Sok, állítólag tucatnyi lemezanyagot tett félre (már az 1989-es Protest Songs is négy éves csúszás után jött ki), a legutóbbi Prefab-megjelenés, a 2009-ben utólag kiadott Let’s Change The World With Music is egy 1993-ban rögzített album. McAloon utolsó jelen idejű stúdiólemeze egy saját nevén kiadott kísérleti album volt 2003-ban (I Trawl The Megahertz), most viszont megint előbújt odújából (tekintélyt parancsoló teremtőfiguraként) és fül- és szembetegségeket legyőzve/háttérbe szorítva, összerakott egy tízszámos anyagot 1997 és napjaink között szült szerzeményeiből. A Crimson/Reden minden dal a helyén van és mindegyik tudja azt, amit a cikk közepén hosszan próbáltan körbeírni. Ha elég öregnek érzitek magatokat, érdemes megpróbálkozni vele, bár ki tudja, lehet akkor is, ha csak simán szeretitek a jó popzenét. Aztán maximum majd 10-15-20 év múlva visszatértek rá.

9/10

Dömötör Endre

a Crimson/Red dalai egybefűzve:

a lemezt nyitó The Best Jewel Thief In The World briliáns rajongói videója, mely az 1955-ös Fogjunk tolvajt! (To Catch A Thief) című Hitchcock-film jeleneteit használja:

és ugyanezen dal hivatalos klipje