Factory Floor: Factory Floor (lemezkritika)

A Factory Floor igencsak beszélő nevet választott magának - egyszerre idézi az ipari környezetet és a legendás Factory lemezkiadót. Olyan viszonyítási pontokat, melyekhez  egyértelműen igazodik Gabriel Gurnsey (dob, dobgép), Dominic Butler (szintetizátorok, elektronikus hangszerek, ütős hangszerek) és Nik Colk (ének, gitár, szempling) zenéje. 

Kiadó: DFA / PIAS / Neon Music

Megjelenés: 2013. szeptember 6.

Stílus: elektronika

Kulcsdal: Two Different Ways

A 2005-ben alakult, a kezdeti gitárcentrikus hangzást elektronikusra váltó londoni trió konkrétan is összekapcsolódik a gyökereivel: a 2010-es cím nélküli cd/dvd kiadványuk egy-egy számát remixelte Stephen Morris, a Joy Division és a New Order dobosa, illetve a Throbbing Gristle-tag, majd a Chris & Cosey duó fele, Chris Carter, tavaly kiadtak egy számot Mark Stewarttal, az ős-punkfunk The Pop Group énekes frontemberével, az első albumukat pedig a - főként a -  nyolcvanas évek mutáns diszkóját és no wave-jét recikláló DFA adta ki. De mint minden kiemelkedően jó zenekar, úgy a Factory Floor is több a részei összegénél. posztpunk, proto-indusztriál, funk, diszkó, electro, dub, acid (amelynek Angliában a Factory és a New Order által üzemeltetett Hacienda klub volt az egyik melegágya), avantgárd minimalizmus elemeiből, stílusjegyeiből építkezik, de ezekből valami egészen újat alkot. Tánczene, amely azonban szenvtelen atmoszférájával inkább egy nyomasztó death discóba, mint egy eufórikus rave partira készült, felszabadító hatás helyett végig feszültségben tartják a hallgatót. Mindezt minimalista hangszereléssel: mechanikus, sújtós-sulykolós dobalapok és nyugtalanító moduláris szinti-arpeggiók adják a számok lényegét, na meg Nik Colk a legtöbbször az érthetetlenségig manipulált, síri énekbeszéde, és ezt a gyakorlatilag dallamtalan, monoton zakatolást csak néha töri meg némi perkás betét (mint a kopogó hanggal induló nyitó Turn It Upban, vagy a Two Different Ways-ben) vagy gitárgerjesztés (megint csak a Two Different Ways). És a hangok közti űr, illetve az a mélységes mély üresség, amit ezek a csendek hordoznak egészen hátborzongató. Csontig csupaszított, repetitív, sivárságában is varázslatos gyárzene ez, amely a maga kompromisszummentes formalizáltságával a struktúra diadala. (A Factory Floor tesvérlemeze Daniel Avery hasonló megközelítésű, de "bulisabb” kiváló bemutatkozó albuma, amely ugyancsak kötelezően ajánlott.)

9/10

Forrai Krisztián

a Fall Back klipje:

A Two Different Ways Second Way című verziójának ugyancsak hipnotizáló videója:

Mark Stewart Factory Floorra "csapatja":