A tánczene alakulásában a diszkótól a Disclosure-ig alapvető, megkérdőjelezhetetlen szerepe van a meleg fekete amerikaiaknak, akik nélkül egyáltalán nem, vagy nem ilyen lenne mindaz, amire az elmúlt negyven évben partizott a világ. A garage house, amely eredeti formájában anno gay fekete dj-producerek találmánya volt, ma nemcsak őrülten divatos, de a mainstreambe is besorolt, miközben a tánczenei undergroundban egy különös irányzat hódít: az eredendően New York-i queer feketék ballroom-szubkultúrájában - a voguing táncstílusban és a hozzá kapcsolódó tánczenékben - gyökerező, mostanra jellegzetes, homogén hangzással bíró ballroom house
De mi is az a ballroom és a voguing? A meleg / transznemű feketék (és kisebb részt latinók) körében a hatvanas évek óta az önkifejezés - és az eszképizmus - egyedülálló formája a kibérelt báltermekben rendezett parádézás, amelynek során az egyes truppok (a divatházak után house-ok) tagjai, különböző kategóriákban, komoly szabályrendszert követve összemérik - általában otthon, saját kézzel készített - jelmezeiket, hiperglamúr ruhakölteményeiket és flancolási tudásukat a táncparketten. Ezeknek a harciasan kompetitív balloknak egyik eleme a táncot, talajtornát, pantomimet és kifutón végigvonulást kombináló voguing - avagy "strike a pose”, mintha a Vogue címlapjához fotóznának.
A harlemi ballroomok világába az eredetileg 1990-ben bemutatott, magával ragadó dokumentumfilm, a Paris Is Burning nyújt betekintést (lásd a poszt végén), ám nem ez a film volt az első, amely a felszínre hozta ezt a divat és szociográfia szempontjából is izgalmas underground szubkultúrát, hanem a Sex Pistols-t is megkreáló Malcolm McLaren; az ő egy évvel korábbi Deep In Vogue című számában és klipjében nemcsak szövegmorzsák hallhatók a Paris Is Burning-ből (McLaren a rendezőnőtől kapta meg az akkor még nem befejezett filmet, amelybe aztán bele is került a videó), de annak egyik kulcsszereplője, a House Of Ninja csapat anyja (vezetője) Willi Ninja is énekel / vogue-ozik benne. A filmben ugyancsak szerepeltetett Jose Xtravaganza pedig Madonna Vogue-jának David Fincher rendezte klipjében tűnik fel (ő vezette be Madonnát a ballroomok zárt világába). A nagyközönség persze ezen a dalon keresztül értesülhetett arról, hogy egyáltalán létezik a voguing - később aztán akadt olyan, aki a számot egyenesen a szubkultúra kiüresítését eredményező bűntettnek kiáltotta ki.
A Paris Is Burninget ugyancsak a bemutatása évében szemplingelte a C+C Music Factory az első albumán (a ballroom-szlenget az 1992-es világslágere, a Supermodel szövegébe beemelő drag queen-szupersztár RuPaul pedig népszerű műsoraiban idézett gyakran a filmből), a benne felsorakoztatott ballozók közül aztán később a kilencvenes években sokan szereztek villanásnyi hírnevet a popzene és/vagy a divat világában. A már említett, 2006-ban elhunyt Willi Ninja komoly modell- és táncos-karriert futott be, az évtized elején pedig a Masters At Work asszisztált rövid zenei kalandjához - szerepelt a nehézsúlyú house-duó I Can't Get No Sleep című slágerének klipjében, illetve a producerduó írt is neki egy számot 1994-ben:
Ha már itt tartunk, a Masters At Work az 1991-ben kiadott The Ha Dance című, sújtósan szaggatott, fémes hangzású számával gyakorlatilag lerakta az alapjait a kétezres évek második felétől formálódó mai ballroom tánczenéknek. Mert a tánczene és a ballroom-kultúra egymástól elválaszthatatlan: kezdetben soul és diszkó, majd acid és house (á la Danny Tenaglia, Armand Van Helden, Junior Vasquez) kísérte a walk-okat és a vogue-ozást. Sokáig a zene határozta meg a koreográfiát, ám egyszer csak a zenék(et készítő producerek) elkezdték lekövetni a drámai, teátrális mozdulatokat - a szögletes testcsavarokat, a fejfelszegéseket, a hirtelen kimerevedéseket - és ezek által inspirálva megszületett a minimalista, keményen punktuált dobokra és mennydörgésszerű cinekre épülő kemény és repetitív ballroom house hangzás.
A továbbra is New York-i központú, de emellett például Washingtonban is virágzó színtér legismertebb arcai Vjuan Allure, Angel X, DJ Robbie Rob, de első számú szószólójává a House of Ebony tagjaként aktívan ballozó MikeQ avanzsált - a New Jersey-i dj/producer nagy belépője a klubszíntérre a Ha Dance modern mutációja volt 2010-ben:
A most 27 éves MikeQ ipari mennyiségben gyártja (és teszi közzé (Qween Beat elnevezésű netlabelén) a nevével audio taggelt, gyakran a vogue-ok ceremóniamestereinek közreműködésével készített zenéit, kedd esti klubestje manapság az egyik legmenőbb partinak számít New Yorkban - lásd ezt a dokut Diplo YouTube-tévécsatornáján - egy megjelenés erejéig pedig lecsapott rá az amerikai bass music-király Kingdom kiadója, a Fade To Mind is.
Sőt, Kingdom maga is készített egy ha-tásos ballroom house trekket:
A ballroom house irányzat abszolút egyedi hangzásvilága ugyan tényleg "nagyon más", ám tökéletesen beleillik a basszuszenei, de akár a kurrens hibrid-house vonulatba is; nem véletlenül játssza Bok Boktól Seth Troxlerig egy csomó ízlésformáló dj, a San Franciscó-i székhelyű Dirtybird label zenei univerzumára pedig erőteljes hatással van (elég meghallgatni a francia French Fries Yo Vogue-ját). A klasszikus 90s vogue style is vissza-visszaköszön az utóbbi néhány év óta, elég megnézni Kim Ann Foxman Creature-jét.
De a popvilág is ráharapott a voguingra, amely Beyoncé és Britney színpadi koreográfiáiban, vagy Willow Smith Whip My Hairjének klipjén keresztül szivárog a mainstreambe, komoly divatot teremtve a tévés táncvetélkedőn népszerűvé lett Vogue Evolution egyik tagjának védjegyes hajrázós vogue dramatics mozdulatsorából.
MikeQ közben tavaly megcsinálta Madonna Vogue-jának ballroom house-verzióját, amivel tulajdonképpen a kör bezárult:
Aki szeretne a vogue/ballroom kultúra gyökereiről teljesebb képet, annak itt a teljes Paris Is Burning:
