Jagwar Ma: Howlin (lemezkritika)

Ausztrálok, nagyon értenek a pszichedéliához és erősen menők. Nem, a Tampe Impala az tavaly volt (és idén jön a Szigetre), de úgy látszik lent, délen bármikor felbukkanhat egy ilyen zenekar. Olyan, mint a Jagwar Ma duó, melynek bemutatkozó lemeze igen erős lett. 

Kiadó: Marathon Artists

Megjelenés: 2013. június 10.

Stílus: pszichedelikus pop, acid house, régi rave

Kulcsdal: Man I Need

Nem könnyű megmondani, mitől lesz a tökéletes nyári lemez tökéletes nyári lemez. Mindenképpen kellenek hozzá elsőre fülbemászó slágerek, amiket napközben az irodában dúdolunk, este meg egy házibuliban táncolunk rájuk, de ennyi nem elég. Van az a kis plusz, amikor az ember becsukja a szemét, és elképzeli, hogy negyven fokban kilógatja a kezét az autó ablakán, egy medence vizét fröcsköli az arcába vagy az utcákat járja a virágillatú nyári éjszakában – minél élesebbek ezek a képek zenehallgatás közben, annál jobb az album. Gabriel Winterfield és Jono Ma képei tűélesek; az ausztrál duó az év első felében három hibátlan kislemezdallal  (Come Save Me, The Throw, Man I Need) fokozta az izgalmakat, de a június elején megjelent Howlin még így is váratlanul lehengerlő. A zenekar hangzásáért felelős Ma egyébként a Lost Valentinos nevű – szintén Sydney-i illetőségű – formáció tagjaként már ért el kisebb sikereket, illetve producerként dolgozott a Foals Holy Fire című idei nagylemezén is, de csak mostanra derült ki, hogy a kisujjában van a poptörténelem egyik legvadabb, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján tetőző korszaka, az ecstasy- és LSD-fűtötte rave-kultúra, plusz a hozzá ezer szállal kötődő manchesteri baggy minden trükkje. A Howlin úgy idézi meg a műfaj aranykorát, hogy nem egyszerűen beemel pár vaskosabb basszust a Stone Roses, a Happy Mondays és az Oasis pszichedéliával kacérkodó baggy-jét, britpopját újragondoló dalokba, hanem többször is átlendül a popzenét az elektronikus tánczenétől elválasztó (egyre szűkebb) határon, esetenként kilenc-tízperces lüktető elszállásokra ragadtatva magát – és a legtöbbször még ez is túl rövidnek tűnik. Winterfield hangja egyszerre juttathatja az eszünkbe a Gallagher-testvéreket és Richard Ashcroftot, az elkent, napfényes gitárok alá dubos mélyek és house-alapok kerülnek, de mindig jön egy-egy rövid, hibátlan popdal (That Loneliness, Let Her Go), amikor már éppen kezdenénk elszédülni. A lemez csak az utolsó két számra fárad el egy kicsit, a psych-dinoszaurusz Man I Need és az abból kiinduló, hipnotikus Exercise után alábbhagy a lendület, de az is lehet, hogy Winterfield és Ma szándékosan lassít a tempón – talán tudják, hogy valószínűleg mindenki kapásból újrahallgatja az egészet. A Howlin nehezen kopik ki az ember füléből, utoljára talán a Django Django tavalyi bemutatkozása (év végi listánkon ötödik lett) volt ennyire izgalmas, színes és slágeres – szóval tökéletes nyári lemez.

9/10

Szabó Benedek

a Come Save Me klipje:

a hipnotikus baggyszám, The Throwcímmel: