Film a zeneiparról – Non-Stop Party arcok

Na jó, nem általánosságban a zeneiparról, hanem annak egy nagyon speciális figurájáról, a Factory nevű manchesteri független kiadót (Joy Division, New Order, Happy Mondays otthona) vezető Tony Wilsonról. A Recorder zenepuzzle-jének a legendás menedzserek bemutatása után egy újabb kirakója (egy újabb legendás menedzserről-lemezcéges gururól), mely illeszkedik VideoRecorder rovatunkba is (és cikkünk alján még a teljes alkotás is megtekinthető).

Tony Wilson egy arrogáns pöcs. Nem én mondom, hanem szinte mindenki más a Non-stop party arcok című játékfilmben. Wilson egy arrogáns pöcs a tévéből, egy manchesteri úrigyerek, egy kinyalt barom. Egy kinyalt barom, aki megtalálta a Joy Divisiont, istápolta a New Ordert és trónra emelte a Happy Mondays-t. Megalapította a Factory-t, a korszak egyik legnagyobb hatású lemezkiadóját, megépítette a Haciendát, Manchester meghatározó éjszakai szórakozóhelyét, aztán béna döntések sorozatával az egészet kártyavárként összedöntötte. Róla és a körülötte kialakult hajcihőről, a zeneiparról szól Michael Winterbottom 2002-es filmje, ami inkább a legendákat mutatja meg, mint az igazságot. Pont, ahogyan Wilson szerette volna.

Mert Wilson (Steve Coogan alakítja) beszél a kamerának. Beszél arról, hogy ő egy posztmodern ember, mielőtt ez még divatba jött volna. Beszél arról, hogy milyen az, amikor egy popzenei hullám elhalóban van, egy másik pedig éppen felemelkedőben. Beszél arról, hogy az agyatlanra kokózott Shaun Ryder (a Happy Mondays énekese) legalább akkora költő, mint W.B. Yeats. Ő a gőgös gravitációs központja annak a világnak, ami magába vonzotta Ian Curtis-t, Bernard Sumnert, Peter Hookot, Martin Hannett korszakos producert, Shaun Rydert, a Durutti Column néven gitáron pilinckázó Vini Reilly-t és még egy csomó embert, akik nélkül más lett volna az angol posztpunk és nem lett volna Madchester-szcéna sem.

IDÉN EGY KITŰNŐ ZENÉS FILM IS NYERT OSCAR-DÍJAT, ÍGY AJÁNLOTTUK.

Winterbottom pedig a főszereplőjéhez hasonló energiával veti bele magát a nagyjából másfél évtized alatt játszódó történetbe. A rendező és a forgatókönyvíró, Frank Cottrell Boyce hagyják a francba a szokásos önéletrajzi filmes sémákat és inkább engedik sodortatni magukat az anekdotákkal és az egyre bizarrabb szóbeszédekkel. Mert ha készpénznek vesszük a Non-stop party arcokat, akkor az egy olyan emberről szól, aki vérszerződéssel alapította a lemezcégét, akinek a római filozófus Boethius egy hajléktalan képében ad tanácsot a manchesteri sikátorban és akit Isten maga dicsér meg, hogy nem szerződtette le a Simply Redet. Ebből az egyik igaz, de milyen jó lenne, ha mindhárom az lenne.

Klág Dávid

24 Hour Party People
(DVD, Fox Pathe, 112 perc, 2003)

a film trailere:

ha valaki kedvet kapott, itt az egész filmet végignézheti: