Minda Endre (Hangmás) ajánlja – Nick Cave And The Bad Seeds: Push The Sky Away (lemezkritika)

Minda Endre a Hangmás frontembereként intenzív színpadi figura, akárcsak egyik kedvence, Nick Cave, aki a Hangmásnak úgy általában is ott van a favoritjai között. Mindáék éppen dolgoznak negyedik albumukon, melyet több sessionből állítanak össze, néhány felvétel már készen is van a lemezhez, az első dalt pedig valamikor a tavasz folyamán fogják majd bemutatni róla. A várhatóan ősz elején kijövő anyag készítése közben Endre a Recorder kedvéért szakított időt Profül rovatunkban megkritizálni a Nick Cave And The Bad Seeds ma, február 25-én megjelent tizenötödik stúdióalbumát, íme.

Kiadó: Bad Seed Ltd.

Megjelenés: 2013

Stílus: rock, alternatív rock

Kapd be, Nick Cave!

Haragszom Nick Cave-re. Bármelyik dalát is hallgatom, mindig egy képsor jelenik meg róla: a két évvel ezelőtti Exit fesztiválon tartott koncertjén a Grindermannel a széttorzított zajorkán csúcspontján Cave hirtelen lejön a színpadról, kimászik a közönségbe, és miközben a tömeg majd széttépi, ő a pecsétgyűrűs ujjával mutogat és vérben forgó szemmel, embertelen hangon üvölt, leszakadt ingben, túl az ötvenen. Most komolyan, mit lehet mondani egy olyan emberről, aki egy tucatnál is több nagylemezzel, öt kötettel, forgatókönyvekkel, és még ki tudja, mivel a háta mögött ilyen ösztönösen brutális és hiteles műsort nyom, majd, két évre rá, mintha mi sem történt volna, kijön egy ilyen szomorúan szép és közben gúnyosan játékos albummal, mint a Push The Sky Away.

CAVE SZERETI A FELESÉGE PUCÉR FOTÓJÁT AZ ÚJ LEMEZ BORÍTÓJÁN.

Ez az album – hűen Cave eddigi munkáihoz – egy gigantikus középső ujj mindenki arcába, akinek bármikor megfordult volna a fejében egy pillanatra is, hogy a megalkuvás, a kiöregedés, az ötlettelenség opció lehet a rock’n’roll-ban. Azt hiszed, már csak egyszálzongorás balladákat tudok írni, mert túl vagyok az alkohol- és drogfüggőségen, a fiatalságon? Inkább összehívom a szakállas öreg elmebetegek gyülekezetét, elnevezem Grindermannek és kirázok az ujjamból két olyan maróan gúnyos lemezt, hogy minden kiöregedett zenész összepisálja magát félelmében, mert nem hiszi el, hogy ilyen van. Fogom magam és mintha nem létezne a világon öregedés, megírom a világ hivatalos kapuzárási pánik himnuszát, a No Pussy Blues-t, majd amikor azt hiszed, már csak ilyet tudok, 2013-ban kijövök a Push The Sky Away-jel, ahol összeeresztem a melankóliát az iróniával, a filmzenét a balladával és megírom a világ első a Higgs Boson-ról szóló blues dalát.

Nick Cave az irónián túl újra előveszi a szomorkás énjét, és közben mégis ilyen sorok jönnek ki belőle: „If I die tonight, bury me / In my favorite yellow patent leather shoes / With a mummified cat and a cone-like hat / That the caliphate forced on the Jews” Méltóságteljes, bölcs szomorúság árad a lemez mindegyik dalából, de közben mindenhol ott van a vicc. Egyik pillanatban még halálosan komolyan veszed, a következőben már magadban nevetsz a Google keresőből, Wikipediáról összeollózott motívumokon, amik váratlanul bukkannak elő a dalszövegekben. Warren Ellis gonosz gitárloopjain lebeg a finoman összehangolt hegedű és zongorajáték, miközben egy öregember sértődött önvádaskodását hallod, „You grow old, and you grow cold: Water’s Edge”, majd hirtelen bejön a lágy női vokál, és kezdődik az egész elölről. 

Kapkodom a fejem, végighallgatom újra meg újra a lemezt és közben azon veszem észre magam: megint haragszom Nick Cave-re, mert ahhoz képest, hogy 2007-ben megígérte, haláláig minden évben elő fog jönni egy új lemezzel, 2011-ben mégis elsumákolta a dolgot és nem jött ki semmivel.

Minda Endre
Minda-fotó: Lékó Tamás


a Jubilee Street című új Bad Seeds-dal szexkínokkal küzdő klipje:

ez pedig a We No Who U R videója: