Vállalati szinergia. Crossover-potenciál. Eladási statisztikák. Lássuk be, hogy ezek a hívószavak olyankor, amikor egy lemezcég összeboronál két, teljesen más világban mozgó énekest, hogy egy közös, minden akadályon átszaltózó dalt írjanak, amitől lehet, hogy összeborul macska és kutya, izraeli és palesztin, fehér és fekete, de leginkább csak közös mederbe terelődik a célközönség.
Így történt ez 1967-ben is, amikor Judy Clay northern soul énekes viszonylagos ismeretlenségben tengődött addig, amíg az Atlantic Records fejese, Jerry Wexler ki nem találta, hogy énekeljen egy duettet a falfehér Billy Verával. Ez lett a mézesmázos Storybook Children, aminek ugyan nagyon örültek a zenehallgatók és a polgárjogi harcosok, de a tévé már nem merte leadni, félve a WASP-tömegek panaszos leveleitől. Több mint 10 évvel később a faji vegyítés már nem volt ekkora probléma, amikor a korszak két ikonszámba menő dívája, Barbara Streisand és Donna Summer összeállt 1979-ben a No More Tears (Enough Is Enough) lüktető diszkójára, aminek a 12-inches, 11 perces változatát maga a bajuszkirály Giorgio Moroder keverte. A nyolcvanas években aztán Paul McCartney ártalmatlan fehér férfiként próbált hidat verni a rasszok között, először Stevie Wonderrel a szubszubműfaj alapvető slágerében, a ma már kínzással felérő Ebony & Ivory-ban, aztán pedig Michael Jacksonnal hajtott ugyanarra a csalfa csajra a The Girl Is Mine-ban. Az apurock meghatározó baritonja, a Doobie Brothers egykori tagja, Michael McDonald énekelt fekete férfi és fekete nő mellett is, az előbbi volt A 40 éves szűz című filmben kíméletlenül froclizott Yah Mo Be There James Ingrammal, az utóbbi pedig az egykori diszkókirálynő Patti LaBelle-lel közös, a felső középosztálybeli háziasszonyok tuti altatódala, az On My Own.
ÉDESSÉG ÉS ZENE TÉMÁBAN SZÜLETETT CIKKEINKBŐL ITT LEHET SZEMEZGETNI.
A kilencvenes években az évtized kikerülhetetlen nyálas balladáinak sikerén valakinek az a hülye ötlete támadt, hogy zavarják be egy stúdióba R. Kelly-t és Céline Diont, a két életművet ismerve szinte sokkolóan semmitmondó lett az I’m Your Angel 1998-ban. Semmitmondónak viszont egyáltalán nem lehet nevezni Björk 2004-es olimpiai játékokra írt dalát, az Oceaniat, aminek egy később kiadott remixébe maga a tejturmixok királynője, Kelis szállt be elénekelni a dalt – mégpedig a címbeli kontinens nézőpontjából. Kanye West a My Beautiful Dark Twisted Fantasy albumon már olyanokkal kollaborált, mint Bon Iver és Elton John, de 2005-ben behúzta a modern idők legvaníliább énekesét, a Maroon 5-os Adam Levine-t is a Heard ’Em Say-hez. Két évvel később a lefelé tartó 50 Cent és felfele törő Justin Timberlake karrierjeik legrosszabb dalát hozták össze a ma már Lonely Island-paródiának ható Ayo Technology-vel. Mostanában pedig ez a divat: ha valami szuperlapos számnak kell egy kis színt adni, akkor meghívják az egykor hatalmas potenciával, de ma már csak hatalmas egóval rendelkező Nicki Minajt. Így járt Justin Bieber is legutóbbi slágerével, a Beauty And A Beattel 2012-ben.
Klág Dávid
Csoki-vanília turmix(tape) dalai külön és alul összefűzve is:
Judy Clay & Billy Vera: Storybook Children (1967)
Barbra Streisand & Donna Summer: No More Tears (Enough Is Enough) (1979)
Paul McCartney & Stevie Wonder: Ebony and Ivory (1982)
Paul McCartney & Michael Jackson: The Girl Is Mine (1982)
Patti LaBelle & Michael McDonald: On My Own (1986)
Celine Dion & R. Kelly: I’m Your Angel (1998)
Björk & Kelis: Oceania (Remix) (2004)
Kanye West & Adam Levine: Heard ’Em Say (2005)
50 Cent & Justin Timberlake: Ayo Technology (2007)
Justin Bieber & Nicki Minaj: Beauty And A Beat (2012)
