Stephin Merritt egy alacsony, köpcös, morcos ember. Kopasz fejét sapka alá rejti, a tokáját sálak alá, az érzelmeit cinikus viccek mögé, az énekhangja pedig olyan mély basszus, hogy sokszor azt lehet hinni, csak marhul. Stephin Merritt azonban 1989 óta a Magnetic Fields frontembereként a világ legjobb dalait írja, amiket a zenekara változó minőségű, de inkább erős lemezeken jelentet meg. Most film készült erről a rejtőzködő géniuszról – mégpedig egészen remek zenei dokumentumfilm.
A Magnetic Fields sorlemezek közül kiemelkedik a zenekar 1999-es csúcsműve. A háromórás 69 Love Songs-on (mely a link mögött végighallgatható!) Merritt úgy ugrál a műfajok, hangulatok, hangszerek, korok és humorszintek között, mintha minden egyes ötletét bele akarná zsúfolni egy nagyszabású, art pop mesterműbe. Sikerül neki. Mivel a zenekar az egyetemes popzene egyik kimagasló lemezét készítette 1999-ben, ezért mindig egy kicsit annak árnyékában jár, pedig Merritt azóta ugyanolyan minőségű dalokat ír. Ezek a dalok pedig egyszerre merítenek Cole Portertől, Doris Day-től, a szinti pop mocskos fantáziájából, Joe Meektől, aztán festészetből, filozófiából, és tulajdonképpen minden lehetséges helyről, ahonnan csak inspirációt lehet meríteni.
Merrittről, pontosabban a Magnetic Fields-ről bármelyik rajongó szívesen készítene dokumentumfilmet, hiszen így legalább közel kerülhet ahhoz az emberhez, aki már írt több száz dalt, de magáról még nem árult el semmit. Kerthy Fix és Gail O’Hara szándékai között a közelkerülés lehetősége biztosan ott volt, de az is kétségtelen, hogy az együttes munkamódszerét és dalszerzőjét is sikerült jól dokumentálni. A Magnetic Fields ugyanis nem csak Merrittből áll, hanem legalább három lojális társából, egy gitárosból (John Woo), egy csellósból (Sam Davol) és a zenekar menedzseréből, a zongorista-énekes Claudia Gonsonból is. A Strange Powers akkor fogja meg a lényeget, amikor Gonson és Merritt kapcsolatára összpontosít, amit maguk a szereplők sem tudnak teljesen megmagyarázni. Még gimis korukban találkoztak, amikor Stephin rányitott Claudiára, ahogy korai David Bowie-t játszik a zongorán, azóta pedig afféle huza-vona viszonyban vannak, Merritt néha nem bírja elviselni, néha nem tud élni nélküle, Gonson pedig néha feleségként, néha barátnőként, néha pedig egyszerűen menedzserként viselkedik mellette, már több mint húsz éve.
OLVASNÁL MÉG FRISS ZENEI DVD-RŐL? AZ LCD SOUNDSYSTEM FILMJÉNÉL NINCS JOBB ÖTLETÜNK.
A Strange Powers részletesen leköveti, pontosan hogyan is alakult meg a Magnetic Fields, hogyan lettek viszonylag ismertek amerikai egyetemi körökben, és milyen hatással volt rájuk a 69 Love Songs átütő sikere. Azt is láthatjuk, hogy milyen egy koncertjük (vicces és intim, annak ellenére, hogy főleg színházakban lépnek fel), hogyan viselkednek a turnén (piszkálódnak) és hogy pontosan hogyan is születnek a dalaik. Merritt, aki saját bevallása szerint a 69 Love Songs nyolcvan százalékát egy melegbárban írta puffogó diszkózenére, minden ötletet füzetekbe jegyez, és amikor a film közepén egy doboznyit kiborít ezekből a szobája közepére és átlapozza őket, akkor lehet egy olyan érzésünk, hogy az ötletekből sosem fog kifogyni. A Strange Powersben láthatjuk a Distortion felvételeit, de már a következő, Realism albumról is elpróbálnak egy számot közösen Gonsonnal.
NA VAJON, MI LESZ LADY GAGA ELSŐ FILMSZEREPE?
A film csak akkor zökken egyet, amikor egy hosszabb részt szentel egy ma már teljesen röhejesnek tűnő ügynek. 2006-ban a korábban újságíróként is dolgozó Merritt-et a Time Out New York megkéri, hogy állítson össze egy listát az utóbbi 100 év legjobb dalaiból, a dalszerző pedig minden évre kiválasztott egyet. Sasha Frere-Jones lemezkritikus a listát látva megjegyezte, hogy túlsúlyos a fehér rockzene benne, egy blogger pedig annyira felfújta az ügyet, hogy egyenesen gusztustalan rasszistának titulálta a zenészt, főleg, miután Merritt egy konferencián azt mondta, hogy a Rémusz bácsi meséi című, ma már rasszistának számító Disney-film egyik betétdala a kedvenc száma. A nem-ügy persze nevetséges, Frere-Jones a filmben bocsánatot is kér, amiért ezt az apró lavinát elindította. Nem sokkal utána Merritt elköltözik New Yorkból Los Angeles-be, ahonnan levélben és telefonon instruálja az otthon maradt zenészeit, de az ügy és a költözés közötti kapcsolat kimondatlan marad.
E fura elterelés ellenére a Strange Powers valószínűleg a legjobb dokumentumfilm, ami készülhet Stephin Merrittről és zenekaráról: okosan vicces, megadja a tiszteletet a dalainak és pont annyi intimitást enged meg magának, amivel még nem válaszolja meg minden kérdésünket.
Klág Dávid
Strange Powers: Stephin Merritt And The Magnetic Fields
(Variance Films, 82 perc, 2010, DVD: 2012)
Ha nem volt szerencsénk egy külföldi fesztiválon elcsípni a Strange Powers-t, akkor megvásárolhatjuk a www.strangepowersfilm.com oldalon 25 dollárért a DVD-t, tele kihagyott jelenetekkel, videoklipekkel, a filmet pedig Merritt és Gonson kommentárjával is végignézhetjük.
a Strange Powers hivatalos trailere:
az idei Magnetic Fields album, a Love At The Bottom Of The Sea egyik klipes dala, az Andrew In Drag:
...és a másik klipes dala, a Quick!:
