„Soha nem tudod, mit hoz a holnap” – Téglás Zoli (Pennywise, Ignite, Zoli Band)

- Főleg Los Angelesben élsz, de mit szoktál csinálni, amikor itthon vagy Veresegyházán? Tényleg szeretsz kertészkedni?

- Az nem kifejezés, imádok kertészkedni. A legjobb dolog, amikor kisgatyában, papucsban és egy pohár borral a kezemben locsolok a kertben. Ennél jobbat el sem tudok képzelni. Amikor odaköltöztem Veresegyházára, egész egyszerűen fűtött a vágy, hogy megtudjam, hogy élnek a parasztok. Kaptam a nagybátyámtól egy kiló babot, amit elültettem, és kíváncsi voltam, milyen az, amikor az ember magának termel, egyáltalán megéri-e eladásra termeszteni? A költségekbe beleszámoltam a kötözőzsinórtól kezdve a locsolásra szánt vizet és a befektetett időt is. Amikor megérett a bab, akkor pedig fogtam magam, leszedtem a termést és elvittem a piacra, hogy eladjam. Kiábrándító volt a végeredmény, de ez még hagyján, hiszen oly sokszor hallhatjuk azt is, hogy elfagy a termés vagy az árvíz pusztít. Rettenetes. De azt képzeld el, hogy az egyik nő ott a piacon még alkudni akart a babom árából, és végül az egészet eladtam, de nem volt rajta szinte semmi hasznom se. Amúgy saját fogyasztásra termelek még kukoricát és málnát is.

- Kanyarodjunk rá egy kicsit a zenére. Tavaly óta hivatalosan is te vagy a Pennywise új énekese. Hogyan lettél az, és amikor felkértek, akkor egyből igent mondtál vagy kértél egy kis gondolkodási időt?

- Ez vicces történet. Van egy alapítványom, ami pelikánok mentésével foglakozik (Pelican Rescue Team), és épp Ausztráliában akartam felhívni az egyik ehhez hasonló, csak lovakkal foglalkozó szervezet vezetőjét, Fionát és véletlenül az utána következő telefonszámra nyomtam rá, ami egész véletlenül pont Fletcher Dragge (a Pennywise gitárosa – a szerk.) száma volt. Mondanom sem kell, mennyire meglepődtem, amikor egy finom, törékeny hang helyett egy mély, morgós férfihang szólt bele a telefonba. Fletcher nagyon megörült nekem, el is beszélgettünk, és elmondta, hogy többször próbált elérni az utóbbi hónapokban, csak ugye én négy hónapig szinte remeteéletet éltem hőn szeretett kis veresegyházi házikómban. Lényeg a lényeg, Fletcher megkért, hogy legyek én a Pennywise új énekese, mivel Jim (Jim Lindberg a zenekar korábbi énekes-gitárosa – a szerk.) kiszállt a zenekarból. Nem is nagyon gondolkoztam, rögtön felhívtam Jimet, mivel felnézek rá mint énekesre és tisztelem mint barátot, hogy zavarná-e, ha én ugranék be a helyére. Fontosnak tartottam, hogy áldását adja rá, hiszen húsz éven át ő volt a zenekar énekese, és nem akartam, hogy sértődés legyen, pláne, hogy ez legalább olyan szintű dolog, mint, amikor a barátod volt csajával akarsz összejönni. Jim pedig azt válaszolta, hogy ha ő választhatna ki az utódját, gondolkodás nélkül engem javasolna. A zenekar megmaradt tagjai amúgy negyven énekest próbáltak ki, de mindegyik csődöt mondott, és amikor eljött a várva várt alkalom, hogy elpróbáljunk egy közös dalt... na az volt csak a nagy pillanat. Amúgy imádom ezt a zenekart. A Pennywise egy vérbeli punkrock csapat, és pont ez adja meg a sava-borsát. Minden este verekedés van és sose tudod, mit hoz a holnap. Tegnap este a szállodában Fletcher például fogta magát és megverte Randyt (Randy Bradbury a zenekar basszusgitárosa – a szerk.), fogott egy ollót, hasonszúrta, majd megfogta a fejét és levágott egy nagy adag hajat a feje búbjáról. Erre Randy meg simán beleharapott Fletcherbe. Itt már kihívták a rendőröket, én pedig csendesen összepakoltam és leléptünk. Kár érte, jó kis szálloda volt. És úgy képzeld el, hogy ez még csak az első éjszaka volt. De amúgy ezek teljesen megszokott dolgok. Anno az első koncertünk után Byron (Byron McMackin a zenekar dobosa – a szerk.), a dobosunk azt monda, hogy nem bírja tovább, ő végleg kilép. De aztán mindezek ellenére valahogy senki sem bír elszakadni a zenekartól. Én még csak két éve vagyok a zenekarban, de már háromszor kiléptem, mert nem bírtam. Ma még én vagyok az énekes, de ki tudja, holnap ki lesz az? Mint embereket nagyon szeretem őket, de zenészekként rettenetesen nehéz velük dolgozni, mindig van valami hülyeségük. Soha nem próbálunk, soha nem találkozunk, csak turnékon és dalírásnál. Fletcher legutóbb például átküldött egy komplett dalt, amit ő játszott és énekelt fel, mire én visszaküldtem neki ugyanazt egy sokkal jobb énekkel, merthogy Fletchernek olyan hangja van, mint egy haldokló tehénnek. Na mindegy, tehát visszaküldtem neki, de ő hajthatatlan volt, és mondta, hogy ő ezen mennyit dolgozott és így tökéletes, közben láttam, hogy a témák és a szöveg is valami vécépapírdarabra volt felírva, de olyat is mondott, hogy ezt már nagyon régen megírta, mire kiderült, hogy aznap reggel írta rá a tenyerére. Persze vitáztunk tovább, hogy hogy legyen végül az adott énektéma, erre fogta magát odament a szekrényhez, elővette a kilenc milliméteres pisztolyát, kibiztosította és letette az asztalra, majd azt mondta, hogy: „Azt csinálod, amit én mondok!". Egy másik jó sztori az volt, amikor egyszer Randy bepipult a stúdióban, fogta magát és szétvert Fletcher hátán egy akusztikus gitárt. (nevet)

- Mennyire volt meghatározó számodra a Pennywise zenéje még a csatlakozásod előtt?

- A Pennywise mindig is egy kaliforniai punk hangzású banda volt, én pedig mindig inkább az olyan angol punkot szerettem, mint például a GBH. Én Magyarországról származom és ez a szörfös dolog kicsit távol áll tőlem, sokkal inkább tudtam azonosulni az angol színtér zenéjével és mondanivalójával. Amúgy pedig azért szeretem ezeket a srácokat annyira, mert a sok nehézség és hülyeség ellenére hihetetlen összetartóak és nagyon segítik egymást. Olyan ez a zenekar, mint egy hajó, ami már süllyed és még ég is, meg minden baja van, de töretlenül halad előre a tengeren. Hogy mi a Pennywise lényege? A Pennywise nem Fletcher, Randy vagy Byron vagy bárki más. A Pennywise az a srác, aki ott van a zenekar koncertjén az első sorban és jobban tudja a szövegeket, mint én, jobban ismeri a dalokat és többet is jelentenek neki, mint bárkinek. A rajongók hisznek ebben a zenekarban, hisznek ezekben a szövegekben, hisznek a mondanivalónkban. Soha korábban nem láttam ennyire eltökélt, lelkes és hiteles rajongótábort, mint amilyen a Pennywise-é. És ez az, amiért mindenki ragaszkodik a zenekarhoz. Hiába a sok verekedés és szenvedés, amivel ez együtt jár, amikor felmész a színpadra és azt látod amit én, rájössz: megéri. Persze ez elsősorban és leginkább Ausztráliára és Kaliforniára igaz, de szinte bárhova megyünk, lelkes rajongók mindig vannak, akikért megéri.

- Bár már utaltál a zenekar természetéből fakadó állandó bizonytalanságra, mégis megkérdezem: mit vársz a jövőtől? Megjelenik az album, turnéztok, és utána merre tovább?

- Azok után, hogy az egyik tag hasba szúrja a másikat egy ollóval vagy leüti vagy kitépi a haját, majd jön a rendőrség és mindez nap mint nap, minden este ismétlődik, te így mennyire látnád a jövőt? (nevet) Ez a lényege a Pennywise-nak. Soha nem tudod, mit hoz a holnap, de elég, ha csak megnézed ennek a hűtőnek a tartalmát. Mi van benne? Három üveg vodka, egy üveg whisky, meg ott van még pár üveg tömény, arról a kb. huszonnégy sörről nem is beszélve, ami egész biztosan kevés lesz. Ez a zenekar bizony a pillanatnak él.

És ebben a pillanatban hirtelen ránk is rontottak a zenekar tagjai, hőbörögtek egy sort, majd kiragadva riportalanyunkat az interjúszituációból, elviharzottak. Biztos kellett egy ivócimbora, aki ismeri a magyarországi piaválasztékot.

interjú: Buzás Krisztián

www.pennywisedom.com
www.igniteband.com