(Virgin/EMI, 2011)
Ha a Recorder 2011 legjobb albumait összegző listáján a 62 éves Tom Waits a legöregebb fazon, hát lássuk a legfiatalabb – The Weeknddel egyidős – női versenyzőt is (aki ráadásul már a 2010 legjobb albumai listánkon is szerepelt). Szinte hihetetlen, de Laura Marling angol dalszerző-gitáros-énekesnő még csak 21 éves, de idén már harmadik – tegyük hozzá: harmadik izgalmas és élvezetes – nagylemezét jelenteti meg. Színtere legnagyobb tehetsége 17 esztendősen, 2007-ben tűnt fel a független kiadású My Manic And I című négyszámos vinyl EP-vel, pontosabban annak New Romantic című klipdalával, majd 2008 februárjában állt elő egyszerre hamvas és játékos, szürreális és vallomásos, érett és bölcs bemutatkozó albumával, az Alas, I Cannot Swimmel, melyről egyaránt asszociálhattunk a kortárs neo-folkra (Devendra Banhart, Diane Cluck), egy generációval korábbi, nyolcvanas évekbeli dalszerző-énekesnőkre (Suzanne Vega, Michelle Shocked) és még egy generációval régebbi klasszikusokra (Bob Dylan, Neil Young, Joni Mitchell). Laura a szólókarrierje mellett nagy energiával vetette bele magát a kortárs könnyűzenei életbe (közreműködések a Noah And The Whale-lel, a Rakesszel és a Mystery Jetsszel), és a brit folk-színtér egyik vezéralakja lett.
2010-es I Speak Because I Can című második albumával aztán még magasabbra emelte a lécet. A címével is öntudatot sugárzó, komolyabb, komorabb, többek közt „a nőiség súlya” felett elmélkedő lemezzel a kis folktündér kilépett, vagy inkább tovább lépett az „elsőre nagyon jó, de majd meglátjuk” skatulyából és végképp a mezőny élére vágott (miközben a korábban említett hatások mellé a hetvenes évek angol folkjának ízeit is bekavarta), egyben pedig leszállította a 2010-es év egyik legjobb brit lemezét (amivel 2011 elején az NME és a BRIT Awards gáláján is elnyerte a legjobb női előadó díját). Ezek után tulajdonképpen meg sem lepődünk azon, hogy Marling – akit e pillanatban már végképp bajosan nevezhetnénk egyszerűen csak „kis folktündérnek” – új lemezén ismét tovább- és előrelépett. A tíz számot tartalmazó A Creature I Don’t Know az előző korong borongós brit folkja után repülőjegyet váltott Los Angelesbe és beköltözött a Laurel Canyonba. A dalok hallatán ugyanis nem tudunk nem Joni Mitchell hetvenes évekbeli dzsesszes-folkos világára gondolni (vagy ha nem is fogalmazunk ilyen kategorikusan, azt biztosan állíthatjuk, hogy az album, az itt-ott felbukkanó további Suzanne Vega- és Leonard Cohen-ízekkel igencsak „amerikai” lemez). A minőség ettől persze nem sérül, ez alkalommal is erős, izgalmas és nagyon személyes, jó ízléssel hangszerelt – vonósokkal, fúvósokkal, bendzsóval, miegymással „felöltöztetett” – Laura Marling-dalokról van szó. Okoskodva azt mondhatnánk: Marling számára ezzel a lemezzel megnyílhat az amerikai piac, de inkább fogalmazzunk úgy, harmadik lemezével helyi érdekű előadóból végképp univerzális dalszerzőnővé érett.
9/10
Németh Róbert
a Sophia című kislemezdal videója:
az album beharangozó kisfilmje a Night After Night című szerzemény egy részletével:
egy kilencperces interjú a lemez születéséről:
az album díszdobozos verziójának tartalma:
a Last Call with Carson Daly című amerikai tévéműsor december 22-én sugárzott adásában elhangzott I Was Just A Card egy szeptemberi koncertfelvételről...
...és ugyanannak a műsornak/koncertnek egy másik részlete, az első album idejéből való Ghost előadása:
