(PIAS, 2011)
Nem tudni, melyik a meglepőbb, hogy David Lynch 65 évesen egy bluesos beütésű elektro-pop lemezt hozott össze, vagy hogy a lemez a mérhetetlen kuriózumértékénél pont egy picit jobban sikerült. Persze egy Lynch-album ténye nem annyira meglepő – mintha mondjuk Terrence Malick jönne ki egy witch house EP-vel – hiszen aki kicsit mélyebben ismeri a szürrealista filmrendezőt, az tudja, hogy van neki egy nem is olyan titkos zenei munkássága is. Lynch már jó ideje besegít Angelo Badalamenti filmzeneszerzőnek a saját filmjeihez készített filmzenékben (Julee Cruise-nak írt albumaikról nem is szólva), énekével közreműködött a 2009-es Dark Night Of The Soul albumon és John Neff-fel együtt felvette 2001-ben a BlueBob albumot. Na, ami a BlueBob volt rockabillyben és countryban, az most a Crazy Clown Time elektro-popban.
Az elektro-pop persze tág fogalom, amit Lynch a tőle elvárható, sötétebb és nyugtalanítóbb végéről fogott meg. A nyitó Pinky’s Dream kivételével, amiben a Yeah Yeah Yeahs frontvixenje, Karen O énekel, Lynch szolgáltatja az összes vokált az albumon, de elektronikusan torzított, néha dörmögősebb, néha fémesebb, néha felismerhetetlen hangszínben. Hülyén hangzik, de a Crazy Clown Time album tényleg csak pár lépésre van a Knife példátlan Silent Shoutjától. Az ütemek ugyan egyszerűek, az ötletek (például a pisztolyropogás hangeffektje a Good Day Today-ben) néha gyengék, de az egésznek tényleg olyan bizarr, zaklatott hangulata van, hogy nehéz szabadulni tőle. Egyedül a hét és fél perces Strange And Unproductive Thinking húzza le a lemezt a közepén a folyamatosan, szabadversben szabadon asszociáló szöveggel, és felesleges tagadni, hogy hetvenperces hossz túl sok ahhoz, hogy ép ésszel befogadjuk az egész anyagot egy ültő helyünkben. De pont ezek miatt az egyszerre frusztráló és vonzó tulajdonságai miatt illeszkedik szervesen a Lynch-életműbe a Crazy Clown Time, és pont emiatt nem válik egy nevetséges, jövőbeli lábjegyzetté valami Lynch-biográfiában.
7/10
Klág Dávid