(Hear Music, 2011)
Paul Simont nem kell bemutatni: a poptörténelem legismertebb duójának számító Simon & Garfunkel zeneszerző-szövegíró-gitáros-énekese mind hatvanas évekbeli szerzeményeivel, mind szólómunkásságával óriási hatású, mind a mai napig – amint erről a Belle And Sebastian, a Kings Of Convenience vagy a Vampire Weekend is tanúskodhat. Öt esztendővel legutóbbi sorlemeze, a valóban meglepő Surprise után Simon egy igen friss, izgalmas és szellemes dalszerzői-produkciós teljesítménnyel ünnepli 70. életévét (és szólókarrierje 40. évfordulóját). Ha nem gondolnánk elpuffogtatott közhelynek, azt is mondhatnánk, hogy a So Beautiful Or So What (melyet a múlt héten itt a Recorderen is meghallgatható volt) az elmúlt két évtized legjobb Paul Simon-albuma.
Az 1941-es születésű, magyar zsidó származású Paul Simon a kétezres évek nagy részét – tulajdonképpen érthető módon – összegzéssel töltötte. Jelentetett meg Simon & Garfunkel-kiadványokat (a Live From New York City, 1967 című archív koncertfelvételtől a 2003-ban újra összeállt duó nosztalgiaturnéját megörökítő Old Friends CD-ig és DVD-ig) és kiadott életmű-válogatásokat is (Greatest Hits: Shining Like A National Guitar – 2000, The Paul Simon Collection: On My Way, Don’t Know Where I’m Goin’ – 2002, The Essential Paul Simon – 2007), friss szerzői teljesítménnyel azonban ritkábban örvendeztette meg hallgatóit, hiszen új sorlemezt legutóbb 2006-ban jelentetett meg. Tegyük hozzá gyorsan: a most megjelent albumot megelőző ötéves szünet még mindig kisebb, mint az a hat esztendő, ami 2000-ben megjelent, intim, halk és visszafogott You’re The One és a Brian Eno segédletével készített bátor és kísérletező, s mint olyan, meglepően jól sikerült, effektekkel megszórt, „hangtájképes” Surprise között telt el.
A So Beautiful Or So What azonban sem ennek, sem annak nem folytatása – leginkább semminek sem egyértelmű folytatása a Paul Simon-katalógusból, ugyanakkor sok mindent felidéz a dalszerző-énekes életművéből, s szerencsére, szinte kizárólag a jó dolgokat. A lemez egyszerre hozza a folkos vonalat, Simon hetvenes évekbeli „alapértelmezett” dalszerzői világát, a legutóbb Brian Enótól tanult kísérletező, elektronikus „praktikákat” (hiszen több helyen hallhatunk loopokat, különleges textúrákat), s – talán ez a leggyakoribb érzés – visszatekint az 1986-os Graceland afrobeattel ízesített világára. Egészen különös és különleges gellert és kontextust ad az albumnak, ahogy a veterán dalszerző-énekes néhol úgy szól, mint egy mai, városi neo-folk előadó vagy zenekar, vagy amikor a már huszonöt évvel ezelőtt is az afrikai zenéből merítő Simon 2011-es produkciójáról mondjuk a Vampire Weekend jut az eszünkbe. Vissza a feladónak – ahogy mondani szokás.
Az új Paul Simon-album azonban nemcsak zenéjében, szövegeiben is összegez. Nem lehet nem észrevenni, ahogy az idén októberben 70. életévét betöltő zenész számot vet, a szeretetről, Istenről, az elmúlásról vagy a túlvilágról beszél („Nagyon meglepett, amikor észrevettem, hogy az első hat elkészült dalból ötben így vagy úgy szó esik Istenről” – nyilatkozta Simon egy zenei magazinnak). S persze az sem kerülheti el a figyelmünket, hogy mindezt a megszokott érzékenységgel, intelligenciával, finom humorral és öniróniával teszi. „Miután felmásztál az idő létráján, ott a Jóisten / szemtől szemben, a szavaid eltűnnek az űr végtelenjében / úgy érzed, mintha a szeretet óceánjában úsznál, és erős az ár / de mikor kifejeznéd magad, más nem is marad, csak egy daltöredék / Istenem, a Be Bop A Lu La vagy Ooh Poppa Do? / Be Bop A Lu La vagy Ooh Poppa Do” – ahogy a lemez egyik a kulcsdalában, a zenéjében egyszerre afrikás és klasszikus rhythm & blues alapú, amúgy Buddhával, Mózessel, kitöltendő papírokkal, sorban állással, szőke lányokkal túlvilági tülekedést felfestő The Afterlife-ben énekli. Az élet csodás, vagy olyan amilyen.
9/10
Németh Róbert
a So Beautiful Or So What album címadó dala egy rajongói videóval:
a Love and Hard Times még 2008-as megírása idején, egy szál gitárral előadva:
