(Epic/Sony, 1987/2011)
A George Michaelről legutóbb a poptörténet híres-hírhedt bírósági ügyeit áttekintő sorozatunkban írtunk, a Sony elleni kilencvenes évekbeli pereskedése kapcsán. Az utóbbi időben a törvénnyel többször összeütközésbe került, 2010 őszén még egy hónapot börtönben is töltő brit énekes a 2011-es évben igyekszik tiszta lapot nyitni, ehhez jól passzol, hogy a Sonyval egyetértésben – feljavított hangzású, bővített, bónuszlemezes kiadásban – újra megjelentette karrierje legsikeresebb lemezét, Faith című első szólóalbumát 1987-ből (sőt egy másik 1987-es slágerből, a True Faith című New Order-dalból feldolgozás-kislemezt is készített, melynek minden bevételét jótékonysági célra adományozta). A Faith újrakiadás kapcsán bőven van mit mesélni...
Az 1981-ben két 18 esztendős londoni iskolatárs, a dalszerző-énekes George Michael és a gitáros-vokalista Andrew Ridgeley alakította Wham! pár év alatt lekörözte összes közvetlen riválisát, köztük a Duran Durant és a Culture Clubot is. Ügyes, fülbemászó dalokat írtak, de legnagyobb titkuk mégis talán az volt, hogy mertek szégyentelenül nyálasak lenni. Míg a kortárs poszt-punk indie zenekarok folyamatosan esőkabátban szorongtak és meg akartak halni, a Wham!-srácoknál mindennap holiday volt, zokni nélkül vették fel a makkoscipőt, és lebarnulva, vakítóan fehér fogakkal énekeltek a Club Tropicanáról, ahol ingyen vannak a koktélok és a tagsági csak egy széles mosoly. „A Wham már annyira felszínes pop volt, hogy hozzájuk képest még a Modern Romance zenekar is Joy Divisionnak tűnt, Ingmar Bergman rendezte videókkal” – jegyezte meg szellemesen John Aizlewood brit újságíró. A duó 25 millió eladott album és öt listavezető kislemez után 1986 júniusában, 70.000 rajongó előtt búcsúzott el a Wembley Stadionban. Beépített medence várta őket a backstage-ben, mikor lejöttek a színpadról, itt kezdődött a parti Elton Johnnal, Patsy Kensittel, a Spandau-srácokkal és egyéb A-listás popcelebekkel, majd a londoni Hippodrome-ban folytatódott reggelig. A másnap nyilván erős fejfájással ébredő George és Andy aztán elkezdhetett gondolkozni a „hogyan tovább?”-on. Mindketten 23 évesek voltak akkor.
Ridgeley Monacóba költözött, összejött a Bananarama-tag Keren Woodwarddal, kiadott pár szólókislemezt, és kipróbálta magát autóversenyzőként is. Semmi nem jött össze neki. Kivéve a boldog családi életet. Visszatért Nagy-Britanniába, most Cornwallban éli Kerennel az egyszerű vidéki polgárok életét, ötévente készít róla riportot valamelyik brit háziasszony-magazin. A közvélemény számára ő a totális showbiznisz-lúzer (a vitriolos tollú Luke Haines vezette Black Box Recorder együttes 2003-ban vigasztalásként még egy dalt is írt róla, Andrew Ridgeley címmel). George Michael élete kicsit máshogy alakult. Azt lehetett sejteni, hogy valamivel sikeresebb lesz, mint társa, hisz ő volt a duó tehetségesebb fele és ő írta a dalokat, tehát benne volt a pakliban egy pár évig tartó, közepesen erős brit meg európai karrier. Arra viszont senki nem számított, hogy a következő év végére a lábai előtt hever Amerika. 24 évesen nemzetközi posztár lett, aki két menedzserrel, két sajtóssal, két testőrrel, személyi titkárral és sminkessel indult turnézni. Mindezt 1987 októberében megjelent első szólóalbuma, a Faith hozta meg neki.
A nyolcvanas években voltak a Faith-nél szebb, jobb, fontosabb poplemezek, de nagyobb – oké, a Thrillert leszámítva – nemigen. A 10 dalból 6 jutott be kislemezen az amerikai Top 5 élmezőnybe, ebből négy listavezető is lett. Az album 1988 folyamán összesen 12 hétig volt No.1 Amerikában, még a Billboard fekete zenékre specializált R&B listáját is meghódította , George Michael lett az első fehér énekes, akinek ez sikerült (ott hat hétig volt No.1 zsinórban). A lemez 1989-ben Grammy-díjat nyert az év albuma kategóriában, és máig mintegy 25 millió fogyott el belőle. Ha így 24 év után meghallgatja az ember, nem nehéz megérteni, miért volt ennyire népszerű.
A borítón az énekes szőrösen, bőrdzsekiben, feszület-fülbevalóban épp saját hónalját szagolgatja, mint egy korabeli Denim-reklámmacsó, és feltehetőleg maga is megbódul saját férfiasságától. A lemezen pedig végig az érződik, ez egy önbizalomtól duzzadó, saját tehetségével és képességeivel tökéletesen tisztában lévő, fiatal kora ellenére kifejezetten érett és szakmailag nagyon profi előadó munkája. George Michael maga volt a dalai szerzője és producere (csak a Look At Your Hands című számban volt társszerzője, David Austin), még a hangszerek jó részét is ő játszotta fel.
Stílusosan jópofán indul az album, egy templomi orgona játssza a Freedom című 1984-es Wham!-sikerdal refrénjét, mintha az énekes tinisztármúltjának temetésén lennénk, majd belecsap Michael a húrokba. A Faith egy nagyon egyszerű, de annál hatásosabb nyitódal, lecsupaszított rockabilly ritmussal, tapssal, bluesos énekkel, Elvist és az ötvenes évekbeli memphisi Sun Studio világát megidéző hangulattal. De nem csak ez az egyetlen kacsintás Amerika felé – az egész lemezről ordít, hogy USA-piacra lett méretre szabva, a Levi’s farmeres, motoros imázzsal egyetemben. Az I Want Your Sex elektro-funkja erősen prince-es, a One More Try Ben E. King-, illetve Stevie Wonder-tipusú soul ballada, a Kissing A Fool koktéldzsessze még talán Frank Sinatrának is jól állt volna. A Hand To Mouth című dalban meg egyenesen azt énekli a londoni srác, hogy „I believe in the gods of America, I believe in the land of the free”.
Ez utóbbi szám amúgy kicsit kilóg a sorból, nem lett belőle kislemez és szocio-kommentár szövege is elüt a többi dalétól. A Faith fő témája ugyanis a szex. George Michaelen rajta van a kandúrgörcs rendesen, szinte csak „azon” jár az esze, egy-két dal hellyel-közzel már szexuálisan zaklatja a hallgatót. A csúcspontra valamikor az I Want Your Sex negyedik perce körül jut el, amikor már olyanokat kiabál, hogy „Uaaarh, SEX!, Uaaarh, SEX!!” – és bármennyire elképesztően nevetséges az egész, ott és abban a dalban tulajdonképpen teljesen helyénvalónak tűnik. Így mai fejjel visszagondolva persze már kissé másképp hangzik – akkoriban csak pletykaszinten terjedt, hogy az énekes meleg, és a rajongók amúgy sem adtak hitelt az efféle pletykáknak. Az 1998-as nyilvános WC-s lebukás után (amellyel kapcsolatban az énekes önironikusan úgy nyilatkozott: „ennél még az is méltóságteljesebb coming out lett volna, ha pucéran végigszaladok a londoni Oxford Streeten az I Am What I Am című dalt énekelve”), már egészen másképp értelmezi az ember például azokat a sorokat, hogy „vannak dolgok, amiket sejtesz, vannak, amiket tudsz / vannak fiúk, akikben megbízhatsz, és vannak lányok, akikben nem / vannak dolgok, amiket rejtegetsz, és vannak, amiket megmutatsz.”
Az albumot nyilván a hat kislemezdal viszi (I Want Your Sex, Faith, Father Figure, One More Try, Monkey, Kissing A Fool), de igazából a maradékba sem lehet belekötni, nagyon profin megírt és nagyon szenvedélyes anyag, tökéletesen kiszámított, néha már cinikusan kommersz csomagolásban. A slágerek nagyon slágerek, a balladák nagyon balladák, a funk-pop dalok meg pont annyira funkyk, amennyit a rádió még elbír. Az eredeti szupersteril hangzáson javít kicsit a mostani remaszter, viszont vannak dolgok, amiken nem lehet segíteni, mint például a mai fülnek már elavultnak tűnő, helyenként kifejezetten irritáló hangzású gépdobokon és szinti-fúvósokon.
Az angol popzsargonban a Faith lemez óta létezik egy új kifejezés. Ha valakire azt mondják, „csinált egy George Michaelt”, az annyit jelent, hogy pehelysúlyú tinisztárból az illető sikeres és színvonalas kortárs felnőtt előadó lett. A Faith a maga idejében egy páratlan diadal volt, amely magasra helyezte minden férfi előadónak a mércét. Olyan magasra, amit később már maga George Michael sem tudott hozni. A kilencvenes évek elején, ereje teljében talán képes lett volna rá, de akkor ő nem akarta (második szólóalbuma első videójában szimbolikusan elégeti a Faith klip kellékeit, a bőrdzsekit, a zenegépet és a bluesgitárt), később meg már valószínűleg nem tudta.
A 
2011-es újrakiadáshoz jár a remaszterelt albumon kívül egy bónusz-CD is, kislemez B-oldalakkal (Fantasy), instrumentális változatokkal (Faith, Kissing A Fool), hosszabb maxiverziókkal és remixekkel (a Hard Day-ből készült Shep Pettibone Mix, a Monkey-ből három különböző váltoozat is), továbbá két Stevie Wonder-feldolgozással (I Believe When I Fall In Love, Love’s In Need Of Love Today – ez utóbbi koncertfelvétel) – mondjuk az igazán fanatikus gyűjtőknek ezek már valószínűleg mind megvannak, az átlag-rajongóknak pedig nem biztos, hogy annyira érdekesek, de ártani semmiképpen árt, hogy itt vannak egybegyűjtve. Választható 2CD/DVD Special Edition formátum is – itt a harmadik korongon egy egyórás 1987-es tévés interjú, a Faith turné előkészületeiről szóló 1988-as kis promófilm és az összes korabeli videoklip szerepel (az I Want Your Sex cenzúrázott és cenzúrázatlan verzióban is). Korlátozott példányszámban létezik egy díszdobozos kiadás is (Limited Edition Collectors Box Set), ahol a fentiek mellett található még egy 60 oldalas keményfedeles könyv ritka fotókkal és egy exkluzív nagyinterjúval, a korabeli LP-kiadás vinyl replikája, meg egy kollekció turnéjegyek, poszterek reprintjeivel.
9/10
Fábián Titusz
www.georgemichael.com
a Faith album 2011-es újrakiadásának beharangozó kisfilmje:
ez pedig itt mutatóba George Michael másik 2011-es kiadványa, a rémisztő True Faith feldolgozás:
