(Tapemodern, 2010 – tervezett fizikai kiadás: 2011. február)
Bár az elmúlt bő évtized hemzsegett a Duran Duran-idézetektől (gondoljunk csak a Dandy Warholsra, a Scissor Sistersre, a Killersre, a Franz Ferdinandra, vagy a nu metal mezőny némely együttesére), a nyolcvanas évek egyik kulcszenekara 2000 után sem tudta úgy istenigazából „visszadobni a labdát”. Egészen elkeserítő, közepesen semmilyen és vállalható, hallgatható lemezek váltakozása után Simon Le Bon és ötven körüli zenésztársai most Mark Ronson sztárproducerrel a nyolcvanas évek elejére álmodták vissza magukat. Inkább több, mint kevesebb sikerrel.
Persze, ha azt emlegetjük, hogy „a Duran Duran visszatérni készült”, tulajdonképpen az angol popzenekar pályafutásának elmúlt huszonöt esztendejéről beszélünk, hiszen az 1985-ös szakadástól folyamatos visszatérési kísérletek jellemezték a váltakozó felállásban zenélő együttes pályafutását. Az 1981-es címnélküli debütáló lemez, a kreatív csúcsot jelentő 1982-es Rio album és a 1983-ban megjelentetett Seven And The Ragged Tiger sikerszériája után után művészi- és egóproblémák kezdték ki a David Bowie-, Roxy Music- és Blondie-iskolán nevelkedett újromantikusokat. 1984-ban még kijött a nagysikerű Arena koncertalbum (a stúdiófelvételként hozzácsapott The Wild Boys című friss megaslágerrel), egy évvel később pedig elkészült az A View To A Kill című James Bond-filmhez írt betétdal, ám a zenészek ugyanebben az évben már két nem túl sikeres oldalági zenekarba (a gitáros Andy Taylor és a basszista John Taylor a funk-rockos Power Stationbe, az énekes Simon Le Bon, a billentyűs Nick Rhodes és a dobos Roger Taylor pedig az artisztikus Arcadia projektbe) ölték energiáikat.
1986-ban aztán jött a Duran Duran első „visszatérése” háromtagúra fogyott felállásban (Simon Le Bon, Nick Rhodes, John Taylor), a Chic-gitáros Nile Rodgers produceri irányítása mellett készült funkorientált Notorious albummal. Az ezután következő bő két évtized pedig egy lefelé tartó hullámvasút, néhány jobb pillanattal. Az 1990-es Liberty, az 1997-es Medazzaland, a 2000-es Pop Trash vagy a Timbaland és Justin Timberlake segédletével készített 2007-es Red Carpet Massacre például bukás, az átmeneti időszak meghatározó gitárosát, a Frank Zappa mellett iskolázott Warren Cuccurullót csatasorba állító 1988-as Big Thing működőképes produkció, míg az elmúlt negyedszázad legnagyobb Duran Duran-slágerét (Ordinary World) felvonultató 1993-as címnélküli – esküvős borítóképei miatt néha The Wedding Albumként is emlegetett – korong, vagy a 2004-es Astronaut (1983 óta az egyetlen sorlemez, amit ismét a klasszikus öttagú felállás rögzített) teljesen korrekt, élvezhető, hallgatható anyagok.
A gitáros Andy Taylor újbóli kiválása után hivatalosan négytagú (ötödikként a külsős Dominic Brownnal dolgozó) zenekar – mely az elmúlt években klasszikus sorlemezeinek újrakiadásaival és egy válogatáslemezzel idézte meg szép napjait – három évvel ezelőtti Timbaland/Timeberlake-kalandjának totális kudarca után most úgy döntött, hogy egy retróban és kortárs popban (meg a retrót beépítő kortárs popban) egyaránt otthonosan mozgó producerrel, Mark Ronsonnal próbál újra „visszatérni” – vagy legalábbis újra egy sikeres, működőképes lemezt készíteni. Nos, ami az első körben még csak digitális formában kiadott, kilenc számot tartalmazó, alig negyvenperces produktumot illeti: a (feltételezhető) elképzelés és a végeredmény ezúttal megfelelően illeszkedik egymáshoz. Az All You Need Is Now egyfelől perfekt stílusgyakorlat, hiszen nagyon úgy szól, mint egy klasszikus Duran Duran-album a nyolcvanas évek első harmadából, másfelől ciki- és izzadságmentesen szól többé-kevésbé jelen időben, harmadrészt pedig éppen olyan, mintha egy mai zenekar próbálna nyolcvanas évek-módra megszólalni – sikerrel (ilyen értelemben pedig Simon Le Bonék ez alkalommal végre sikerrel „dobják vissza” azt a bizonyos „labdát”).
Az All You Need Is Now persze furán billeg a pop koordinátarendszerben – önértékén is kifejezetten élvezetes lemez, de igazi súlyát (jobban mondva: könnyedségét) az adja, hogy szellemes és szórakoztató. Jó játék visszapakolgatni a dalokat a már ismert dobozokba, és eljátszani a gondolattal, hogy vajon melyik klasszikus Duran Duran-lemezre került volna a blondie-s Being Followed (a címnélküli első albumra), a Runway Runaway (nincs kérdés: a Rióra), a Scissor Sisters nagyasszonyával, Ana Matronickal felvett Safe vagy a Kelisszel és az Arcade Fire-vonóshangszerelőjével, a nagyszerű saját lemezei révén is ismert Owen Pallett-tel rögzített The Man Who Stole A Leopard (a címében egy másik állat nevét tartalmazó Duran Duran-lemezre, a Seven And The Ragged Tigerre). Egyszerre komolynak és játékosnak (ha úgy tetszik, komolytalannak) lenni nem könnyű dolog – a Duran Durannak most sikerült. Az All You Need Is Now a zenekar legerősebb sorlemeze 1983 óta (és még Simon Le Bon szakálla is jól áll).
8/10
Németh Róbert
http://www.duranduran.com
a zenekar által ígért klipsorozat első darabja:
rövid összefoglaló az album felvételeiről:
