(Def Jam/Universal, 2010)
Kanye Westről mindig tudni lehetett, hogy kisebbrendűségi komplexusával küzdve mindent megtesz, hogy többnek láttassa magát mint ami: egy igen tehetséges producerből lett igen tehetséges, szórakoztató előadó. Az USA első fekete elnöke által is vadbaromnak minősített izgága hiphop sztár azt akarja, hogy a világ nagybetűs Művészként tekintsen rá, és ennek a nagy akarásnak a manifesztuma legújabb albuma, a sok millió dolláros költséggel és egy válogatáslemezre elegendő közreműködővel (Rihanna, Nicki Minaj, Alicia Keys, Fergie, Elly Jackson, John Legend, Reakwon, Kid Cudi, Jay-Z, Bon Iver, Elton John stb.) rögzített My Beautiful Dark Twisted Fantasy is. Csakhogy pont ez vele a legnagyobb baj: hogy a legfőbb dolog, ami érződik rajta, az maga a nagy akarás.
Persze Kanye nem ezzel a lemezzel próbálja meg először elhitetni velünk, hogy ő a Jelenleg Élő Legnagyobb Művész, generációjának szócsöve: csinált ő már majd’ negyedórás dalt első lemeze, a 2004-es The College Dropout zárásaként is, és szinte mindegyik albumára jutott egy-két nagyobb lélegzetű, hosszúra elnyújtott – és ezzel együtt általában unalmas – szám. Azonban lényegi különbség van a között, ha slágeres, rádióbarát, könnyed dalok közé bekerül egy-két ilyen, és ha egy egész lemezt ilyenekből állít össze valaki. Kanye West most ez utóbbit tette, amivel sajnos tovább halad a 2008-as 808s And Heartbreak album idején megkezdett úton, és egyre jobban elbizonytalanítja a világot azzal kapcsolatban, hogy most akkor van-e öniróniája vagy nincs. Kezdetben ugyanis, akármennyire is öntörvényű előadónak látszott, mégis úgy tűnt, azért tud nevetni saját magán (lásd pl. a Touch The Sky videoklipjét!). A többféle borítóképpel kapható My Beautiful Dark Twisted Fantasy albumot hallgatva – és az egyébként is kilencperces Runaway című dalhoz készült több mint félórás kisfilmet nézve – azonban az embernek egyre inkább az az érzése, hogy a krisztusi korba ért Kanye most már tényleg teljesen komolyan veszi minden egyes megmozdulását, minden szavát, saját magát.
Csupán a producer-rapper – továbbra is erős – dalszerzői tehetségének tudható be, hogy mindezek ellenére új albuma azért több egy megalomán elme idegesítő öntömjénezésénél, és az említett 808s And Heartbreak unalmas, autotune-nal telepakolt kisiklása után ismét képes volt igazán ütős számokat összehozni. Ez leginkább a lemez első felében érződik, ahol Kanyénak még valamennyire sikerül kordában tartania saját magát. A tökös riffel megtámogatott Georgeous és a – Rihanna mellett egészen pontosan tíz vendéghanggal felvett – fülbemászó All Of The Lights között megszólaló Power egyértelműen a lemez legjobb száma. Itt még egészen komolyan vehetőek Kanye indulatosan előadott, Amerikát (az egész világot? a rendszert?!) bíráló sorai. A folyamatos női kórus kántálása a háttérben, és az időnként feltűnő King Crimson-hangminta (21st Century Schizoid Man) kellően paranoiddá teszi ezt a valóban lenyűgöző dalt.
A számos probléma – és a bevezetőben említett nagy akarás izzadtságszaga – azonban csak ezután következik. A többek között Jay-Z-vel felvett Monster – egészen dögös alapjának és leginkább a női közreműködőnek, Nicki Minajnak köszönhetően – még éppen megmenekül a totális unalomba fulladástól, ugyanez azonban már nem mondható el a So Appalledről és a Kanye régebbi, soulosabb énjéhez visszanyúló Devil In A New Dressről, bár még ezek is egészen jónak tűnnek a megalomániás Runaway mellett. Elvileg ez a dal, és a hozzá kapcsolódó kisfilm – Kanye első teljesen önálló rendezői munkája – lenne a nagybetűs Művésszé válás pillanata. Hát nem az.
Szerencsére ennél rosszabb már nem következik a lemezen, sőt innentől újra egészen helyre billennek az arányok. A Hell Of A Life húzós refrénjében Kanye hangjának jól áll a torzítás, a John Legenddel közös finom, soulos Blame Game-nek pedig csak három perccel kéne rövidebbnek lennie ahhoz, hogy sláger legyen (ha kislemezes dal lesz, nyilván faragnak belőle rádióverziót). A végére még újra előtör a világ jövőjéért aggódó hang Westből: az albumot üde színfoltként záró Who Will Survive In America a legendás Gil Scott-Heron egy régi felvételét kiforgatva (igen hatásosan) ostorozza Obama Amerikáját.
Mindent összevéve nincs tehát olyan nagy baj, bár eléggé úgy tűnik, hogy Westet elragadta a hajdani prog-rock hősökre jellemző ego trip. Remélhetőleg a jégtáncelőadásba oltott társadalomkritikus hiphop operáig azért csak nem jut el, mindenesetre a lemez közepe táján feltoluló dalok nem sok jót ígérnek. Most még sikerült megmenteni az összképet, és a 2011-re ígért, Jay-Z-vel közös albumról is nehéz elképzelni, hogy hasonló stílusú legyen, de azért a következő sorlemeznél már nem kéne tovább feszíteni a húrt.
7/10
Csada Gergely
a 35 perces Runaway kisfilm:
