(A&M/Universal, 2010)
2008 márciusában a lehető legjobbkor érkezett meg az 1984-es születésű walesi énekesnő, Aimée Ann Duffy bemutatkozó albuma, a Rockferry. Amy Winehouse akkor már másfél éve nem jelentkezett lemezzel, és éppen a szétesés jelei mutatkoztak rajta, Lily Allen sem tudta még egészen, hogyan is lépjen tovább nagysikerű 2006-os debütálását követően, így Duffy nevető harmadikként „jött, látott és győzött”. Ehhez persze kellettek a slágerek, egy sor remek dal (Mercy, Warwick Avenue, Rockferry, Stepping Stone), melyek eredménye aztán 6 és fél millió eladott lemez, három BRIT Award és egy Grammy-díj lett. A folytatásra két és fél évet kellett várni, de még így is hamarabb megérkezett, mint a Duffyval egy időben debütáló Adele második albuma vagy Amy Winehouse visszatérő produkciója.
Bár az ex-Suede-gitáros Bernard Butler zeneszerzői és produceri segédletével rögzített Rockferry valóban jó lemez, azért talán kicsit túlzás volt az ekkora mértékű hozsannázás, hiszen két-három érdektelenebb dal is becsúszott a lemezre, és maga a zsáner sem volt sokkal több mint karakteres múltidézés. Persze ettől még a popzene egyik legcsodálatosabb korszakának – a hatvanas évek dúsan hangszerelt soul-popjának, Dusty Springfield, Petula Clark, Dionne Warwick vagy Shirley Bassey ide vonatkozó munkásságának – felelevenítése igazán pofásra és emlékezetesre sikerült.
Az Endlessly már új zeneszerzői-produceri közreműködéssel készült: Duffy a göndör hajú Strokes-gitáros Albert Hammond Jr. édesapjával, Albert Hammonddal dolgozott, aki a hetvenes évek eleje óta ad ki szoft-rockos albumokat, és több nagy slágere is akadt (a leghíresebb talán az It Never Rains In Southern California), sőt másoknak – például Aretha Franklinnek, Tina Turnernek és Diana Rossnak – is írt pár sikerdalt. A 66 éves Hammond mellett Duffynak még egy illusztris segédje volt a felvételeknél: négy dalban feltűnik társproducerként a 33 éves Stuart Price, aki korábban – Zoot Woman nevű saját zenekara mellett – Madonnával és Kylie Minogue-gal, a Killersszel és a Scissor Sistersszel is sikeresen kollaborált.
Nos, gyorsan essünk túl a nehezén: nem, az új – és egyben hangzásában is modernebbre vett – Duffy-album nem lett olyan jó, mint az előző. Pedig a beharangozó őszi kislemezdal, a Well, Well, Well ígéretesnek tűnt – főleg, hogy a ritmusszekciót az egyik legjobb hiphop zenekar, a Roots szolgáltatta. Viszont volt egy aggasztó előjel, ami most sajnos az egész lemezen is újra és újra visszatér: Duffy affektáló, tinisen nyafizó énekmanírjáról van szó, ami meglepő a Rockferry visszafogott és ízléses előadásmódjához képest. Nem tudni, kinek az ötlete lehetett ez, mindenesetre néha levon a számok élvezeti értékéből, pedig fülbemászó dalokból most sincs hiány: a közönségzajjal indító, táncosabb My Boy, a klasszikus soulból építkező Too Hurt To Dance, a szuperslágeres Well, Well, Well, a vonósokkal elhúzott Don’t Forsake Me, a nagyívű Breath Away, vagy a lemezt záró remek Hard For The Heart mind-mind ügyesen megírt, jól felépített szerzemények – csak hát ne lenne az énekhangban az a sok felesleges remegtetés!
Mindent összevéve tehát egyáltalán nem rossz lemez az Endlessly, és a lehetőség is meg lett volna arra, hogy a Rockferry szintjét alulról súroló album szülessen, ha Duffy nem úgy énekel, ahogy, és ha a stílusához egyáltalán nem passzoló, két bugyuta dalocska (a Lovestruck és a Girl című feldolgozás – a Paddy, Klaus & Gibson nevű Beatles-kortárs Merseybeat együttes egykori vezérnek, a néhai Paddy Chambersnek egy szerzeménye) helyett írnak mondjuk két másik, „normális” számot. Így azonban felemás a végeredmény.
7/10
Soós Csaba
