The Qualitons: Panoramic Tymes

(Tramp Records, 2010)
 
Ez az időről szól. Nem a lemez általában, hanem konkrétan annak minden hangja. Az, hogy jó-e a zene, függ-e attól, hogy milyen évszám van a lemezen? A Qualitons nevű fiatal magyar zenekar (vagy ha úgy tetszik, a producer Kanada Káosz beat-soul-funk projektje), amely eddig a mainstreamhez – nem is a zenei fősodorhoz, inkább a köztudathoz, ami még kevésbé értékmérő – Kovács Kati-koncertjeivel jutott legközelebb, német kiadású első albumán egy olyan korszakba utazik, amikor még valahogy tisztább, világosabb volt az a 3+ akkord, meg az azokat körülvevő zörejek.
 
Igen, a hatvanas évtizedbe, de nem a könnyű beat dalokért, hanem az izgalmasabb progresszív zenékért. Akkoriban hívták valahogy így (mindjárt jön évszám is), szóval ne a későbbi szimfonikus stúdióvarázslatokra gondoljunk, ne is a bluest alapul vevő Creamre vagy a Colosseumra, inkább közös elődjükre, a Graham Bond Organizationre (The Sound Of ’65 volt a lemez büszke címe, na nem mintha meghatározó kereskedelmi sikert aratott volna). Arra a pillanatra, amikor a brit R&B (persze ez a stílusmeghatározás is mást jelentett akkor) néhány dzsesszen szocializált zenésze igazán rászabadult az elektromos hangszerekre, például a Hammond orgonára. A beat egyszerűbb alapstruktúrái, témái megmaradtak, de a hangszerelés (itt: az orgona és az alapfelállást kiegészítő négytagú fúvósszekció folyamatos, meghatározó jelenléte) és az előadásmód (sűrű ritmusalapok, hosszú szólók, egyéni virtuozitás és kifinomult összjáték) feldúsul, energiával telítődik.
 
Persze a Qualitons panorámája sokszínű (beat, szörfrock, soul, funk, afrobeat, filmzenék stb.), de ez a kiindulási pont, abban a tekintetben is, hogy már az alapok is a zenekari összjáték mesterfokán szólnak, csakhogy a jól elkapott hangulatok, a forróbb fajta dzsesszből eredő szólók, kiállások fontosabbak, mint például az ének (pedig két-három alkalmas hang is akad a zenekarban, leginkább a dobosé). G. Szabó Hunor (dob, ének), Hock Ernő (basszusgitár, ének), Premecz Mátyás (orgona, vokál) és Szőke Barna (gitár) zenéjében semmi nehezen befogadható nincs, de azért ott kell lenni, oda kell figyelni. Nem igazán alkalmas háttérzenének, nem ad slágereket, nagyívű dalokat, még egy laza bluest sem, de ha vesszük ezt a fáradságot, akkor megosztja velünk a játék örömét, a megidézett hajdani korszak elveszettnek hitt közösségi élményét. A koncertek, klubok melegét.
 
Nehéz ennek a lemeznek az értékét felmérni. És nem a szavak számítanak, hogy előremutató-e 2010-ben a ’65-ös progresszív. A paradox pontosságot díjazzuk? A korhű hangzást, játékstílust, amiből valóban egyetlen hang sem lóg ki, annak ellenére, hogy a zenekar – egy Bergendy-átirat kivételével – a saját szerzeményeit játssza? (A virtuozitás tényleg csak hab a tortán.) Vagy be tudjuk ezt a zenét jelenidejű, egyenesben nekünk szóló produkcióként fogadni? Sokat segítene ebben, ha több volna az énekes szám (mégiscsak az a három dal – két angol nyelvű és egy pöpec magyar – marad a legközelebb a beathez a lemezen). De vajon elveszítenénk-e ezzel a széles látószöget?
 
8/10
 
Kovács Kálmán
 
http://thequalitons.com

az első kislemezdal, a Plutonium, még 2009-ből:
 

a 2010-es album három énekes dalának egyike, a Wandering Will:
 

az album magyar nyelvű dala, az Éjjel a sötétben, élő verzióban: