Andreya Triana: Lost Where I Belong

(Ninja Tune/Neon Music, 2010)
 
Andreya Triana neve már többször felbukkant  itt a Recorderen, elsősorban az idei Bonobo-album, a Black Sands kapcsán, mivel ő volt a korong egyetlen énekes közreműködője – és ebbéli minőségében találkozhattunk vele szeptember elején a budapesti Bonobo-koncerten is. A fiatal fekete dívának időközben megjelent a szólóalbuma is, melynek produceri munkálatait Bonobo, vagyis Simon Green végezte, a Black Sands stúdiómunkálataival némi átfedésben (ennek valószínűleg volt némi köze ahhoz is, hogy Andreya lemeze is Ninja Tune-nál készült).
 
Az elektronikus zenék nyugisabb stílusait figyelemmel kísérő hallgatók persze már elég sok lemezen hallhatták már az énekesnőt az utóbbi években, méghozzá olyan jól csengő nevek oldalán, mint Mr. Scruff, Flying Lotus, TM Juke, Theo Parrish vagy Aaron Jerome. A leginkább gyümölcsözőnek azonban – mint az jól látható – a Bonobóval való együttműködés bizonyult Andreya számára. Ezt az albumot lényegében ők ketten készítették, de azért volt néhány segítőjük, például Fin Greenall (azaz Fink), vagy az a Jack Baker, aki nem csak a TM Juke-lemezeken dobol, hanem Andreya egyik riválisának/pályatársának, Alice Russellnek is állandó segédje. A lemez címadó dalának, a Lost Where I Belongnak az elkészítéséből Fink társszerzőként és gitárosként is kivette a részét, és az lett a korong egyik legjobb száma – ha csak ilyenekből állna a felhozatal, könnyebb lenne lelkesedni ezért a bemutatkozó anyagért.
 
Sajnos annak ellenére, hogy mindössze 37 perc az egész lemez, meglehetősen féloldalasra sikeredett: bakelitnyelven fogalmazva az összes emlékezetes szám az A oldalra került, míg a B oldalt hagyták unalomba fulladni. Nem arról van szó, hogy a játékidő második felében rossz számok szólnának, hiszen ezek is ugyanolyan szépen ki vannak dolgozva, önmagukban megállják a helyüket, csak nincs meg bennük az a plusz, ami az első négy-öt dalban még ott volt. A már említett Alice Russell például egyenletesebben tartja a szintet – igaz, nála a szomorkás downtempo és soul mellett, azért a funk is erősen jelen van, ami némileg megkönnyíti a dolgát.
 
Mindent összevetve nem rossz ez a szólóbemutatkozás, simán benne van a lehetősége annak, hogy Andreya következő albuma már jobban sikerül. Az mindenesetre jól, hogy ez a lemez minden hallgatással egyre jobbnak tűnik, tehát mindenképpen van benne valami magával ragadó.
 
7/10
 
Suefo