„Volt egy lyuk, amit be kellett tölteni” – Bonobo-interjú

Az 1976-os születésű brit downtempo producer, Simon Green (vagy ahogy a nagyközönség ismeri: Bonobo) visszatérő vendégnek számít Budapesten, szerencsére most már nemcsak DJ-ként, de héttagú elő zenekarával is. A 2007-es Merlin-koncert idején még csak három stúdióalbum volt mögötte (Animal Magic – 2000, Dial ’M’ For Monkey – 2003, Days To Come – 2006) és egy német származású világpolgár dzsesszénekesnővel, Bajkával érkezett, akivel aztán a Live At Koko című DVD-t is rögzítette. 2010-re elkészült negyedik sorlemezével is, és a Black Sands turnéjára már egy új vokalistát, egy fátyolos hangú fekete énekesnőt hozott magával Andreya Triana személyében (akinek Lost Where I Belong című szólólemezét is ő készítette producerként). Szeptember 9-én Bonobo a Gödör Klubban adott koncertet, a szokásosnál is zsúfoltabb telt ház előtt. Interjúnk a a fellépés után készült.

- Hányszor léptél fel már nálunk?

- Már nem is tudom. Minden évben jártam itt, nem is tudom pontosan, lehet, hogy már 2002 óta. Sokszor DJ-ztem itt. A zenekarral ez még csak a második élő koncertem itt, de amúgy majdnem minden évben jövök ide, azt hiszem, már legalább hat éve. A korábbi alkalmakkor mindig eltöltöttem pár napot Budapesten, már elég jól ismerem a várost, vannak itt barátaim. Nagyszerű hely, a kultúrája igazán változatos, és úgy tűnik, igazán vágynak is itt az emberek a kultúrára, főleg a zenére, a művészetekre – és ennek nagyon jól meg is felel ez a város.

- A lemezeiden te magad játszol a legtöbb hangszeren. Van valamiféle klasszikus zenei képzettséged?

- Nem igazán kaptam klasszikus zenei képzést. Mindig csak felkaptam hangszereket. A családom elég muzikális, apám is játszott egy zenekarban, és a mamám is. Persze mindig tanítgattak, sok mindent tanultam, rám ragadt ez-az. De soha nem kaptam semmi formális képzést, mindig csak mentem az orrom után.

- Hogyhogy idővel DJ lett belőled?

- Régebben, mikor még fiatalabb voltam, játszottam zenekarokban is. Amikor Brightonba kerültem a kilencvenes közepén, akkor csöppentem bele a DJ-kultúrába, és fedeztem fel a hangmintázást. A sampling technika igazi áttörést jelentett számomra, mert onnantól már a saját zenémet tudtam csinálni: különféle helyekről különféle hangzásokat használhattam, amihez aztán hozzáadtam a saját hangszeres játékomat. Megvilágosodás szerű hatással volt rám, hogy teljesen egyedül képes vagyok zenét alkotni: először megcsinálom a dobalapot, a ritmusokat, aztán minden mást – és mindezt dobos vagy basszusgitáros bevonása nélkül. A hangmintázással kezdtem bele igazán a zenekészítésbe, egyedül.

- Az első albumod, az Animal Magic pontosan tíz éve jelent meg. Így visszatekintve mit gondolsz arról a lemezről?

- Még mindig nagyon büszke vagyok rá, nyilván mert megváltoztatta az életem folyását. Akkor még főiskolás voltam, mikor összeraktam azt a lemezt. A hálószobám sarkában volt egy kis sampler meg néhány billentyűs hangszer, és azokkal dolgoztam. Azóta persze sokat változtak a dolgok. Akkoriban még nem sokat tudtam a produceri munkáról. Van valamiféle naivitás abban a lemezben, de egyben valami értékes is abban a fajta naivitásban: mint amikor elkezdesz valamit, de még nem is igazán tudod, mit csinálsz. Ilyenkor születnek a legegyedibb hangzású zenék. Ha már túl sok technológia áll a rendelkezésedre és túl nagy a tudásod, a dolgaid néhol túlságosan polírozottan hangzanak. Mindig próbáltam valamennyire ragaszkodni ahhoz az elképzeléshez, hogy olyan területeken kísérletezzek, amiket nem feltétlenül ismerek – abból nagyon izgalmas dolgok sülhetnek ki.

- A bonobo egy majomfaj neve, és az első albumaid címében is ott vannak az állatok, a majmok... Honnan jött nálad ez a majomfétis?

- Igen, tényleg volt ilyen, de most már túl vagyok rajta. Tudod, abban az időben még viccesnek tűnt. De semmi nagy dolgot nem kell belelátni.

- A diszkográfiád markánsan kettéválik, és ott van a határ, amikor az első két albumod után, 2004-től élő zenekarral kezdtél játszani: a harmadik és negyedik albumod már egy új fázist jelentenek. Miért döntöttél úgy, hogy élő zenekart toborzol magad köré, énekhangokat és dalformát használsz?

- Mindig is szerettem volna élő koncerteket adni, csak nem tudtam, hogyan oldjam meg. Amikor elkezdtem saját zenét készíteni, már az is hangszerekkel, hangszeres játékkal történt. De előadóként akkor még csak DJ-ztem: nem igazán tudtam, hogyan szólaltassam meg élőben a zenémet, és az egyetlen lehetséges módja végül az lett, hogy bevonok embereket és összeállítok egy zenekart a zene köré. Több különféle verziót is kipróbáltunk, és idővel kiderült, mi az, ami működik, és kezdett összeállni a dolog. Ez 2004-re történt meg.

- Az összes hangszer közül, amin játszani tudsz, hogyhogy pont a basszusgitárt választottad a koncertzenekarodban?

- Azért választottam a basszusgitárt, mert arra a posztra nem találtam senkit. Ebben a zenekarban eredetileg a billentyűknél kezdtem, illetve az elektronikát kezeltem, de nem találtam megfelelő basszistát, szóval volt egy lyuk, amit be kellett tölteni, és én „kéznél voltam”, így végül a basszusnál kötöttem ki. De mostanában már egy kicsit cserélgetem a helyem a koncerteken, néha-néha átváltok más hangszerre is.

- A 2006-os Days To Come-on már ez az élő zenekari megszólalás hallható, és a közönség is nagyon jól fogadta: még az év albumának is megválasztották a BBC1 rádióban Gilles Peterson műsorának szavazásán. Az új lemez, a Black Sands esetében mennyiben volt más a kiindulópontod és a munkamódszered az előző albumhoz képest?

- A Days To Come-nál nagyon elmentünk az élő megszólalás irányába, a felvételeknél is. Az új albumnak is így álltam neki, de félúton újra elkezdtem élvezni, hogy ritmusalapokat, elektronikus zenét készítek – amit akkor már egy jó ideje nem csináltam. Tehát mintegy újra beleszerettem abba, hogy ütemeket programozzak, basszusmeneteket, szintis dolgokat csináljak, szóval ez a mostani egy fele-fele lemez lett.

- Az album keleties, távol-keleti motívumokkal indul, némiképp Ryuichi Sakamoto kompozícióira emlékeztet. Ő például az inspirációid között volt?

- Természetesen ismerem a dolgait, de nem mondanám, hogy közvetlen inspiráció volt számomra. Nem az történt, hogy kifejezetten keleties hangzású zenét akartam alkotni, inkább csak az adott helyen használt dallamok miatt hangozhat olyannak. Nem volt olyan tudatos döntésem, hogy globális hangzású zenét csináljak – néha egyszerűen csak olyan lesz.

- Az új lemezen kevesebb vokális dal van, mint az előző albumon, ahol a lemez mintegy felét tették ki az énekes számok. Miért csökkentetted a vokális összetevőt?

- Nem igazán döntöttem el ezt előre, csak így alakult. Miközben dolgoztam ezeken a számokon, csupán három vagy négy kínálta magát közülük, hogy énekes dal legyen belőle. Sosem volt előre eldöntve, hogy énekesekkel kellene dolgoznom, csak így alakult. Nem volt előzetes elképzelésem arról, hogy kevesebb vagy több vokál legyen a mostani alkalommal, egyszerűen csak így adta magát az anyag.

- Az új lemezt már nem Bajkával, hanem egy új énekesnővel, Andreya Trianával készítetted, aki most a turnén is énekel a zenekarodban. Hogyhogy őt választottad?

- Azért kezdtem Andreyával dolgozni az új lemezen, mert már én voltam a producere az ő albumának is, ami most jelent meg nemrég (a Lost Where I Belong 2010. augusztus 23-án jelent meg a Ninja Tune kiadásában – a szerk.). Szóval már amúgy is együtt dolgoztunk, és amikor elkezdtem írni az új lemezem, ő is ott volt a stúdióban, minden héten bejárt. Amikor játszottam az új témákat, ő is előállt ötletekkel, vokálötletekkel főleg, és így születtek meg az énekes számok. Szóval természetes választásnak tűnt, hogy Andreyával dolgozzam az én lemezem is.

- Az ő albuma tehát előbb készült mint a tied, mégis csaknem fél évvel a tied után jelent meg?

- Igen, az ő lemezével kezdtük, és már befejeztük az albumát az enyém előtt, bár az övé csak most jött ki. Más munkafolyamat volt az ő lemezét felvenni, az övé sokkal inkább élő hangzású – egy folkos, soulos, élő hangzású album.

- A harmadik lemezeden volt egy nagyon jól sikerült közös számod Finkkel (Fin Greenall dalszerző-gitáros-énekessel), de a negyedik albumon már nem volt férfi énekhang. Lesznek a jövőben még olyan számaid, ahol férfihangot használsz?

- Ki tudja? Ezen a téren még nem igazán döntöttem el semmit, nem tudom, merre fejlődnek még ezek dolgok. De nem lehetetlen.

- Koncepció szempontjából mi volt a fő elgondolás a Black Sands album mögött?

- Nem volt előzetes célkitűzés, folyamatosan alakult. Én csak dolgozom a zenéken folyamatosan, és bármerre változik az ízlésem az idők során, bármerre fejlődik, a lemezeken mindig az tükröződik, hogy éppen hol tartok zeneileg, mit szeretek, mit hallgatok.

- És mostanában mit hallgatsz? Kik a kedvenceid az utóbbi időben?

- Egy csomó új dolgot hallgatok, nagyon tetszik az a zene, ami most Londonból jön, olyan producerektől, mint Floating Points (Sam Shepherd, 23 éves klasszikus képzettségű billentyűs-zeneszerző-producer a dubstep és a house határvidékén, ő is dolgozik nagyzenekarral – a szerk.) vagy Joy Orbison (Peter O'Grady, 23 éves dubstep/garage producer). Vagy ott van Jamie az xx együttesből (Jamie Smith), ő is nagyon jó producer. Úgy érzem, nagyon érdekes hangzások jönnek most Londonból. Meg New Yorkból is, Brooklynból, főleg olyanoktól, mint a Yeasayer vagy a Neon Indian (Alan Palomo chillwave projektje, Psychic Chasms című albuma 2009 végén jelent meg – a szerk.).

- Hallgatsz olyan zenéket is, amelyek nagyon eltérnek a saját zenei világodtól?

- Igen, nagyon sok Americana dolgot hallgatok például, folkot, olyan új folkos dolgokat, mint a Smog vagy Joanna Newsom lemezei (az előbbi a gitáros-énekes Bill Calahan projektje, az utóbbi egy fiatal hárfás-énekesnő, mindketten a Drag City nevű chicagói független kiadónál jelentetik meg lemezeiket – a szerk.). Szeretem azt a fajta hangzást.

- Mi a legnagyobb ambíciód még a Bonobo projekttel?

- Szeretném látni, merre fut ki a dolog, mi lesz a következő állomás. Szeretném tovább tolni ezt az élő zenekari dolgot, és megnézni, hogy merre tud fejlődni. Szeretnék egy nagyon jó produkciót összehozni. Feszegetni, kitolni a határokat, és megnézni, mi történik.

- Megvan már a fejedben valamennyire az irány, hogy merre kellene mozdulni tovább zeneileg?

- Valamennyire igen, de még igazából csak most találom ki. Nemsokára New Yorkba költözöm, szóval most kisebb kapacitással dolgozom. Most a laptopomon dolgozom az ütemeken, ritmusalapokon. Most még minden nagyon „minimál”. De majd meglátjuk.

interjú:
Déri Zsolt

koncertfotók:
Fodor Csaba

(Külön köszönet a Gödör Klub és a Világveleje Produkció stábjának!)