(Sub Pop/Neon Music, 2010)
A hippi szülők hányattatott sorsú gyermekeiként felnövő amerikai Casady nővérek, Sierra (azaz Rosie) és két évvel fiatalabb húga, Bianca (azaz Coco) 2003-ban Párizsban alapították alkalminak szánt, ám gyorsan sikeressé váló zenekarukat, a nehezen besorolható folkos-kabarés-kuplés-operás-triphopos-hiphopos, avantgárd kísérletezést és popos megoldásokat is bevető CocoRosie-t. 2010-ben már második teltházas budapesti koncertüket adták (lásd interjúnkat!), amihez az apropót negyedik stúdióalbumuk szolgáltatta.
A CocoRosie pályáján eddig könnyen megfigyelhető volt egy nem túl látványos, mégis behatárolható irány: a 2004-es La Maison de mon rêve című bemutatkozó album lo-fi barkács háló- és fürdőszoba folkja után a már inkább dalközpontú Noah’s Ark következett 2005-ben, majd 2007-ben egy még fókuszáltabb, még poposabb, polírozottabban megszólaló lemez The Adventures Of Ghosthorse And Stillborn címmel (a 2005-ös albumon Devendra Banhart és Antony tűnt fel sztárvendégként, a 2007-esen pedig Björk programozó-hangmérnöke, Valgeir Sigurdsson nyújtott produceri segítséget a lányokat).
A kezdeti termékenység után azonban némiképp megtört a lelkesedés: az időközben kiadót is váltó duó három év alatt csak egy kislemezt (God Has Voice She Speaks Through Me – 2008) és egy magánkiadású, koncerteken árusított ötszámos EP-t adott ki (Coconuts, Plenty Of Junk Food – 2009). Bár a kislemezdal bénácska, mégis bájos vokóderes elektronikája és az EP-t záró Spirit Lake „cocorosie-s hiphopja” táncosabb, popos irányt sejtetett, a negyedik stúdiólemez, a rendkívül ronda borítójú Grey Oceans azzal okoz meglepetést, hogy nagyjából a Noah’s Ark világába lép vissza, így kissé önismétlővé válik (és ezúttal már neves segéderők sem tűnnek fel).
A lemez színvonala is hullámzó: amikor nem a rutinos, zongorás – hol Sierra operisztikus énekét, hol Bianca reppelős énjét előtérbe engedő – barkács-folk szól, akkor R&B-s szintihangok, vagy éppen vokóderezett ének feszül a hárfás-zongorás atmoszférikus dallamoknak (ezek közül a dalok közül a fúvósokat idéző effektekkel játszó Undertaker emelkedik ki). Az album második felére javul a helyzet, a hiphopos The Moon Asked The Crow egészen innovatívan boronálja egybe a kommersz R&B-t a freak folkkal, a kislemezen is kiadott Lemonade fúvósokkal és vonósokkal mutatja meg milyen (profi) lenne egy luxuskörülmények között dolgozó CocoRosie, a Fairy Paradise pedig a koncertekről már ismerős szégyentelen 4/4-es döngölést helyezi át stúdióba. Sajátos, távolról felismerhető megszólalású ez a lemez is, bár ezúttal kevesebb az emlékezetes dal, azt a néhányat még mindig érdemes kiszemelgetni.
7/10
Dömötör Endre
