Mintha ott lennénk száz szemmel. Taylor Swift: The Eras Tour (kritika)

A minden keretet szétfeszítő és minden elképzelést felülmúló Eras turné mozivászonra komponált változata majdnem képes visszaadni a Richter-skálán mérhető koncertélményt. Majdnem. Ez az írás először a Recorder magazin 109. számában jelent meg.

A hűvös londoni estében a mozi előtt a korlátnak dőlve egy vaníliás fánkot majszolok: péntek van, őszi szünet, a főutca lassan megtelik, a mozi aulájából zene és sápkóros fény szűrődik ki, a plakátok Scorsese-t hirdetik, a Trollok 3-at és Taylor Swiftet. Egy koncertfilm tulajdonképpen elbaltázott ötlet, gondolom magamban, rossz esetben úgyis csak egy elmulasztott, életreszóló élmény keserűségét kapom meg belőle. 

A terem előtt kisebb csoportokban gyülekező kistizenéves lányok szemlátomást nem így gondolják: a kartonpapírból kivágott Taylor Swift figurával és egyéb kellékekkel (túlméretes szívalakú napszemüvegek, felfújható gitárok és mikrofonok), léggömbök között szelfiznek önfeledten. Majd’ egy évvel lesznek idősebbek, mire a pop idol Eras turnéja ideér, és szinte kizárt, hogy lehetőségük lenne jegyet venni rá – marad hát a 2 óra 45 perc hosszú film, ami a 19.89 fontos jegyárral (igen, 19.89, rendkívül meta) ugyan drága mulatság, de legalább szülői felügyelet se kell hozzá.

Egyetlenegy férfi foglal helyet a nézőtéren, idős és szemlátomást kissé zavarban van attól, hogy fogalma sincs a hiperreleváns, a popkultúrát pusztán a jelenlétével meghatározni képes Taylor Swiftről. Mellette minden bizonnyal elmegy, mekkora felhördülés volt az NFL negyedik hetében, mert a VIP-ben drukkoló Swiftet legalább annyit mutatta a kamera, mint a Kansas City Chiefs színeiben pályára lépő állítólagos fiúját, Travis Kelce-t. A székében feszengő úr mit sem tud arról, hogy 27 millió rajongó rohamozta meg az amerikai foci közösségi média csatornáit, pusztán azért, mert a tudottan önéletrajzi elemekből dolgozó popikont akarták látni, ahogyan Chiefs-pirosra rúzsozott ajkait elhagyja, hogy “Let’s fucking goooo!” De a Daily Mailből bizonyára még ez a random brit férfi is értesült róla, hogy az Eras koncertfilm százmillió dolláros nyitóhétvégét produkált az óceán túlpartján. Talán ezért ül itt most.

Az Eras cím nem hazudik: Taylor Swift monumentális show-ja valóban végigjárja a tizenhét éves karrier minden állomását, negyvenöt dalban mondva el, ki is az előadó, hány arca, hány hangja van Taylor Swiftnek – negyven ragyogó, légies, csillámos kosztümben ő az összes Disney-hercegnő, a köréálmodott elemek a 3D-vetítéstől a mozgó platformokig, a fényarchitektúráig és épített díszletekig bezárólag pedig egyszerre idéznek Superbowl félidei show-t és olimpiai nyitóceremóniát. 

A film a Los Angeles-i SoFi stadionban adott koncertjeiből összevágott profi szemfényvesztés. Természetesen a kulisszák mögé egy másodpercre sem enged betekintést, hiszen Taylor Swift tanult Óztól, a nagy varázslótól. Tökéletes érzékkel illúziót kínál, csodát vagy kárpótlást, de mindenképpen 165 percet egy párhuzamos univerzumban, ahol cukiság-faktorra castingolt, barátságosan mosolygó zenészek és háttértáncosok támogatásával elfelejthetjük minden kínunkat. 

Az illúzió működik: elbűvöl a folklore-hoz megálmodott erdei díszlet faházzal, moha borította tetővel és hintaszékkel, a Reputation tekergő óriáskígyó animációi, az 1989 szegmensben ide-oda cikázó, fénycsíkot húzó kivilágított biciklik. Vajon hová tűnik Taylor, amikor egy jókora hasast dob a színpadra animált medencébe? És hogyan öltözik át újra meg újra másodpercek alatt? De a kérdés, aminek megválaszolásához legszívesebben telefonos segítséget vennék igénybe: hogyan képes egy hetvenezres stadionban látszólag minden egyes rajongójával személyes kapcsolatot teremteni?

Mert az illúzió legfőbb eleme ez a személyesség. Hiába minden grandiozitás, a legapróbb részletekig összehangolt styling, Swift továbbra is a személyes kapcsolat felkent papnője, aki nem csak a dalaival, a videoklipjeivel szól kizárólag az egyes emberhez, hanem egy nagyjából kétmilliárd dollárt érő turné minden koncertjének minden pillanatában is. Ezt a film Szergej Eizensteintől és Leni Riefenstahltól ügyesen átemelt arcközelikkel húzza alá: az itt-ott, egy villanás erejéig bevágott rajongókat is cukiságra válogatta a rendező, és az önfeledtségük, a meghatottságuk, a Swift és egymás felé áradó szeretetüknél elragadóbb látványt profi színészekkel sem lehetett volna jobban megrendezni.

A film hatásosságát negyven kamera, közel száz hasznos hangot és atmoszférát rögzítő helyszíni mikrofon és lézerfókusszal levezényelt utómunka hivatott biztosítani. A közel három órát Sam Wrench rendező és stábja úgy rakták össze, mintha csak egy feszes videoklipet csinálnának. Egyetlen képkocka sem véletlen vagy felesleges. A vágók és hangmérnökök minden pillanatot több, különböző estéken, többek között egy jelmezpróbán készült felvételből legóztak össze – utóbbira azért volt szükség, hogy Taylor filmbéli mimikáját, az eltúlzott reakciókat minél nagyobb precizitással igazíthassák az atmoszférához. 

Az eredmény valódi műgonddal megalkotott természetesség, ami annyira közel visz a koncertélményhez, amennyire egy nagy és lapos vászonra kivetített konzervanyag csak képes. Mintha ott lennék én is, csak egyszerre száz szemmel, egyszerre a színpadon, felette és távol tőle, és mindeközben mégsem idegenít el, amit látok: mindez pedig a (film fináléjában méltatlanul elsikkadó) Shake It Off-ban is megénekelt ügyetlenségnek köszönhető. Taylor Swift állóképessége parádés (érdemes lenne az állítólagos fiúja NFL-meccseken nyújtott teljesítményével összevetni!), de táncosnak átlag alatti, és a koreográfia erősen az ő képességeihez igazodik, hogy nyugodtan lehessen az a kicsit csámpás, karizmatikus, de nem szexi jelenség, akihez nem kell szülői felügyelet, aki egy kicsit még mindig az a langaléta lány a szomszédból.

Igaz, ez a szomszédlány éppen kenterbeveri Scorsese-t a mozikban, és az Eras összes inkarnációjával éppen a világ legsikeresebb turnéját hozza össze. Taylor Swift, az üstökös, az ikon, az üzletasszony – mi jöhet még ezután? 

szerző: Selmeczi Nóra 

A Taylor Swift: The Eras Tour című film november 3-án kerül a magyar mozikba.