Mi történne, ha viking bevándorlók lepnék el Norvégiát? Jobb lenne az életünk, ha mindig és mindenkivel kedvesek lennénk? Hogy lehet szuper romkomot forgatni két ínyencről, akik a kajás Tinderen találkoznak? Az HBO elsőként Európa keleti felén fogott sorozatgyártásba, de az elmúlt évben az északi régió is felzárkózott az olyan irányadó szériák mellé, mint az Aranyélet vagy a Pusztaság. A spanyol és a skandináv HBO nagynevű rendezőket kért fel az első sorozatukra, akik a nagy visszatérésüket is a prémiumcsatornánál vezényelték le. Regisztrálj most az HBO GO-ra, és 7 napig ingyen nézheted Lukas Moodysson irritálóan imádnivaló Göstáját, Isabel Coixet ínyenc romkomját, vagy a skandinávok legnagyobb dobását, a viking időmigránsokról szóló szériát!
Időbevándorlók (Beforeigners, 2019– )
Mit szólnánk hozzá, ha időkapu nyílna a Duna felett, és honfoglaló lovasok, ’48-as forradalmárok és kőkorszaki őseink potyognának az égből? Ha Koppány biciklisfutárként élne az életét, Szent István a tranzitzónában raboskodna, miközben a Városligetben hunok lovagolnának a kutyasétáltatók között? Mi is csak annyit kiabálnánk, hogy Magyarország a maiaké? Vagy széles mosollyal vezetnénk be a hunokat a Magyarságkutató Intézetbe, Koppányt meg az István, a királyra? Vajon együtt tudnánk élni az őseinkkel, vagy pár száz év már áthidalhatatlan kulturális szakadékot jelent?
 |
| Herbert Nordrum mint 19. századi bohém és Oddgeir Thune mint a kőkorszaki Navn |
Ez a parádés alapötlet sajnos nem hazai, norvég filmeseknek jutott eszébe. Egész pontosan a Steven Van Zandt norvég Maffiózók-sorozatát (Lilyhammer) jegyző írópárosnak, akik ezúttal a migrációs válságot akarták sci-fi köntösbe bújtatni úgy, hogy a bevándorlók ne más országból, hanem más időkből érkezzenek. Eilif Skodvin és Anne Bjørnstad sorozata finom iróniával kezeli a menekülthelyzetet, amire rettentő nagy szükség van ebben a végletesen átpolitizált témában. Így ráadásul kendőzetlen önvizsgálatot tarthatnak, hogy milyen értékeket menthet át egy nemzet a múltjából, miközben a sorozat a bevándorlók életéhez és nehézségeihez is empátiával közelít.
Az Időbevándorlókon a District 9, A hátrahagyottak és persze a Földönkívüli zsaru hatása is érezhető, de az alapfelállás inkább hollywoodi rendőrfilmekből ismerős: a kiégett, lelki beteg zsaru kap maga mellé egy újoncot, hogy felderítsenek egy halálesetet: az egyik időmigránst holtan találták a parton. A sorozat nagy felfedezettje a finn Sztarenki Dóra, azaz Krista Kosonen, aki viking harcosból lesz nyomozó; a rendőri sokszínűséget hirdető plakátarcként veszik fel az egységhez, de a terepen és humorban is gyorsan bizonyít, és mohatamponja szállítja az Időbevándorlók legjobb poénsorozatát.
 |
| Krista Kosonen mint Alfhildr Enginnsdóttir mézsört visz a barátainak |
Az Időbevándorlók legjobb húzása, hogy nem veszi végig, miként csodálkoznak rá az új helyzetre az emberek, hanem belepörget pár évet a sztoriba, amikor már kialakultak a kőkorszakiak, a vikingek és a 19. századi bohémok együttélési szokásai. Az időbevándorlók fogadására tranzitzónák jöttek létre, a rádió saját hírműsort sugároz a 19. századiaknak, miközben mindenki igyekszik megtalálni a maga helyét az új világban: az ősemberek biztonsági őrként helyezkednek el, a vikingek metálkocsmákba járnak mézsört vedelni, de olyan hadvezérük is akad, aki biciklisfutárként találja meg a boldogságát.
A sorozat legfrappánsabb húzása, hogy nemcsak az egyes csoportok integrációjával foglalkozik – többségük amúgy is párhuzamos társadalmakban él, az ősemberek egy része például hajléktalanként a parkokban –, hanem azzal is, hogy egy másik kor egész más jellemet hozhat elő az emberből. Vannak szerelmek is, amelyek csak a 21. században születnek meg: hősünket is elhagyja felesége egy 19. századi, unalmas, de megbízható pipázó pacákért.
Tény, hogy az első norvég HBO-sorozatnak sokkal jobb az ötlete, mint a megvalósítása: főként a detektívsztori hagy maga után kívánnivalót (a nyomozás esetleges, Alfhildr egyszer például gebombázva csak úgy belebotlik a gyanúsítottakba). Az első évad úgy ér véget, hogy sok kérdésre nem kapunk választ, de ez azt is jelzi, hogy tervezik a folytatást. Anne Bjørnstad három évadot szeretne, a sorozat sikerét látva ez akár össze is jöhet (a második már készül), ahogy egy esetleges amerikai remake is jól működhetne. Hát még a magyar!
Gösta (2019)
Lukas Moodysson, a Redvás Amal és a Lilja 4-ever rendezője a svéd mozi fenegyereke volt az ezredfordulón, de az elmúlt tíz évben csupán egyetlen, amúgy szuper kölyökpunk-filmet rendezett (Mi vagyunk a legjobbak!). A hosszúra nyúlt írói válságból első sorozata, a Gösta billentette ki. Gösta (ejtsd: Jöszta) egy irreálisan kedves gyerekpszichológus, aki Stockholmból egy vidéki kisvárosnak is az erdős szélére költözik, és ott megpróbál mindenkin segíteni: a házában lakó menekülten, a depressziós tiniken, a ráakaszkodó, infantilis apján, és még azon a trógeren is, akit rajtakap, amint épp elcsórná a biciklijét.
 |
| Vilhelm Blomgren a címszerepben |
A Gösta egyértelmű inspirációja Az idióta volt Dosztojevszkijtől, de amúgy minden ízében igazi Moodysson-dramedy. Nem az a sírva röhögős, inkább a csendben mosolygós fajta, amit a bizarr helyzetkomikum ad el. Gösta minél inkább segíteni akar valakin, annál kellemetlenebb helyzetekbe keveredik. Képtelen kiállni magáért, ha szakítanak vele, arra is csak helyesel, hogy elkerülje a konfliktusokat. Amilyen könnyű megkedvelni, olyan irritálóvá tud válni hosszú távon: a néző legszívesebben megpofozná, hogy térjen már észhez, legyen határozottabb. A kikezdhetetlen kedvességet és a mögötte gyűlő feszültséget pompásan játssza el a svéd film friss felfedezettje, Vilhelm Blomgren, akit a Midsommarból ismerhetünk: ő volt az amerikaiakat a skandináv szektába elcsábító srác Ari Aster szakítós horrorjában.
Középtájt leül kicsit a Gösta, de megéri végignézni, mert a végére összekapja magát. Ekkorra válik egyértelművé az is, hogy Moodysson erősen önkritikus filmet forgatott, amelyben görbe tükröt tart baloldali múltja elé. Gösta apja, aki valószínűleg még boldog hippi lett volna az Együtt kommunájában, sehová se tartó életet él, szélsőségesen szabad nevelési elveit már hülyeségnek véli, és elfuseráltságáért előszeretettel hibáztat másokat, különösen a velük lakó Husszeint. A Gösta meggyőzően jeleníti meg a fiatalok életérzését is, amikor azt hangsúlyozza, hogy az embernek trauma nélkül is jogában áll pocsékul éreznie magát. Ez persze feljogosítja a rendezőt arra, hogy ironizáljon a semmiben szenvedő fiatalságon, de arra is, hogy mélységesen együttérezzen velük, hiszen a megfoghatatlan problémákat megoldani is nehezebb.
 |
| Mattias Silvell, Vilhelm Blomgren és Amy Deasismont |
A Gösta nem említhető egy lapon Moodysson korai remekeivel, és nincs 12 részre elegendő sztori a sorozatban, de a svéd rendező visszatérése így is egy szerethető és humanista sorozatot fialt, ami után mi is megpróbálunk majd egy kicsit kedvesebbek lenni. De tényleg csak egy kicsit, mert ha valamit megtanultunk Göstától, az az, hogy a kedvességből is megárt a sok.
A szerelem sava-borsa (Foodie Love, 2019)
A címével ellentétben egyáltalán nem tucatromkomról van szó: A szerelem sava-borsa váratlanul humoros és meglepő helyekre kanyarodó sorozat két harmincasról, akik a kajás Tinderen találkoznak. Aki arra számít, hogy ezek után csak a ramen levesről, a spanyol sonkáról, meg arról beszélgetnek majd, hogy elég citrusos ízű-e az etióp kávé, amit az ínyencrandin kortyolgatnak, az nagyon pozitívan fog csalódni a mediterrán hangulatú sorozatban.
 |
| Guillermo Pfening és Laia Costa |
A Foodie Love (maradjunk az eredeti címnél) tele van fenséges ételekkel és gusztusos koktélokkal (hogyne lenne), de nem az a kérdés, hogy az ételek iránti rajongásuk összehozza-e a két, első blikkre igencsak különböző embert. Hanem hogy képesek-e túllendülni a szorongásaikon, elbaltázzák-e miattuk az udvarlást, és együtt maradnak-e azután is, hogy elcsattant az első csók. Isabel Coixet első sorozata ugyanis nemcsak az összejövésig meséli a sztorit, hanem azon túl is: pont ettől lesz izgalmas, sokrétű és életszagú. Kicsit olyan a Foodie Love, mintha Richard Linklater Mielőtt-trilógiáját néznénk, csak spanyolul, és a naiv szerelmesek a kultúra helyett ételekért és italokért rajonganának Róma, Tokió és Barcelona utcáin.
A gyorsan darálható széria a két főszereplőn áll vagy bukik, de a Victoria címszerepéből ismert Laia Costa és az argentin színész-rendező, Guillermo Pfening is több mint szuper. A tétova mozdulatok, a kínos mosolyok, és az a sok-sok árulkodó testbeszéd: az első randik és a sokadik találkozások dinamikáját is tökéletesen játsszák el. A szebb napokat is látott spanyol rendezőnő (Az élet nélkülem) modorosságai is valahogy szerethetővé válnak itt. Például gondolatbuborékokat rajzolni a szerelmesek feje fölé is inkább hangzik irritáló cukiskodásnak, mint mélylélektani búvárkodásnak, pedig most az utóbbiról van szó.
 |
| Guillermo Pfening és Laia Costa |
A fiú és a lány is elmondják a kamerának, mitől szoronganak, a sorozat tétje pedig az, hogy végül egymásnak is el tudják-e ezt árulni, vagy kénytelenek lesznek akkor is a japáncitrom iránti szerelmükről és a Knausgarddal szembeni ellenszenvükről beszélgetni („Az a rakás szar a mindennapi élet szublimációjáról és a köldökszöszről!”), amikor már elvileg sokkal bensőségesebb a kapcsolatuk. Így lesz a Foodie Love a végére egyenesen megrendítő: egy meglepően jó sorozat meglepően megható befejezése egy rendezőtől, akit rég leírt a szakma, de most újra nagy formába lendült.
30 ezüst (30 Monedas, 2020)
A spanyol HBO-nak a tavaly karácsonykor debütált Foodie Love volt az első nagy dobása, de a következő sem kisebb. A 30 ezüstre is egy nemzeti kincsnek számító rendezőt kértek fel: a sötét humorú horrorsorozatot Álex de la Iglesia írta és rendezte, akit a spanyol horror minden magára adó rajongója istenít, elsősorban az olyan szürreális trashbe hajló filmjeiért, mint A Fenevad napja vagy az Egy őrült szerelem balladája. Ennek megfelelően már az alapsztorija is kellően abszurd: az álláshalmozó Vergara atyát (ördögűző, bokszoló és ex-fegyenc egy személyben) egy vidéki kisvárosba száműzi az egyház, de az ellenségei ott is hamar rátalálnak. Arra az elátkozott ezüstpénzére fáj a foguk, amit eredetileg Júdás kapott Jézus elárulásáért, és ami ebben a világban természetesen természetfeletti erővel bír.
A 30 ezüstben vannak pókszörnyek, félresikerült ördögűzések, és démoni hangon beszélő háziasszonyok, persze az Iglesiától megszokott, groteszk és ironikus tálalásban. Az első rész alapján még nem látni, de a sztori később elmozdul a spanyol kisvárosból, és átcaplat a fél világon, mint egy tisztesség kalandmozi. A spanyol kultrendező a társadalomkritikával sem szokott spórolni, talán ezért is tarthatták az HBO Europe első horrorsorozatának premierjét a velencei filmfesztiválon.
Patria (2020)
 |
| Ane Gabarain mint Miren és Elena Irureta mint Bittori |
És ezzel még mindig nem értünk a spanyol HBO újdonságainak a végére, hiszen nemrég ért véget a spanyol-baszk konfliktust Fernando Aramburu bestsellere alapján feldolgozó Patria, amit a felénk még ismeretlen, de a spanyoloknál rutinos sorozatkreátornak számító Aitor Gabilondo jegyez. A Baszkföldön játszódó, nyolcrészes sorozat három évtizeden keresztül követi az erőszakos konfliktus alakulását, amely szétszakítja két család életét. Bittori élete akkor omlik össze, amikor az ETA szeparatista terrorszervezet a házuk előtt meggyilkolja a férjét, és emiatt szakad meg kapcsolata közeli barátnőjével is, akinek a fia az ETA-nak hajt végre terrorakciókat – többek között talán a férj meggyilkolását is.
A Patria a terrort követő gyászfolyamatra és az erkölcsi ellentmondások kibogozására helyezi a hangsúlyt, miközben arra keresi a választ, hogy elérhető-e megbocsátás, létezik-e gyógyír erre a töménytelen fájdalomra. Nem mindig könnyű nézni a Patriát, mert a kisvárosi baszkok bicskanyitogatóan önfejűek, és igazságtalanok egymással, de a sorozat sokat tesz azért, hogy mindenki igazát átérezzük, és észrevegyük: a gyilkos is ugyanúgy lehet a terrorizmus áldozata.
Mi vagyunk a medvék (Björnstad, 2020)
 |
| Miriam Ingrid mint Maya / Fotó: Niklas Maupoix |
A svéd HBO második sorozata, a Mi vagyunk a medvék is ősszel futott a csatornán, és elérhető továbbra is az HBO GO-n. A Mi vagyunk a medvékhez szintén egy bestseller szolgáltatta az alapanyagot: Fredrik Backman nálunk is népszerű regénye, aki Az ember, akit Ovének hívnak című könyvet is írta. Az NHL-t is megjárt hokisztár egy családi tragédia után tér vissza szülővárosába, hogy bajnoki címhez segítse az ificsapatot.
A sorozat nem árul zsákbamacskát, már az elején eldördül a fészerben tartott puska, és a első rész végére azt is látjuk, ki lő kire. A kérdés így sokkal inkább az lesz, hogyan fajulnak el a dolgok, a választ pedig a társadalom kivételezett tagjainak kezelésében, az elitnek biztosított privilégiumokban találja meg Backman, legyen a sportolói, politikusi, vagy bármilyen hierarchia élén álló személy, aki azt hiszi, felül áll a törvényeken.
A Mi vagyunk a medvék elég hollywoodias sorozat, aminek az a negatívuma, hogy leegyszerűsített portrékat fest a szereplőkről, és a bullinygról meg az áldozathibáztatásról szőtt gondolatai is tanmeseszerűek, ugyanakkor mindvégig gondosan fenntartja az izgalmakat. Az ötrészes széria az olyan kis- és kertvárosi drámák sorát bővíti, mint az Apró titkok vagy a Jégvihar, és az a Peter Grönlund rendezte, aki eddig a pitiáner svéd alvilágról forgatott bűndrámákat (Góliát, Tjuvheder), és aki ezúttal is hatásosan fogalmazza meg a félreértelmezett, erőszakba torkolló macsóság kritikáját.
Regisztrálj most az HBO GO-ra, és nézz 7 napig ingyen izgalmas északi sorozatokat!
szerző: Soós Tamás
