Törésvonalak mentén ezer irányba – 1996 2. rész: pop és rock

Húsz éve a popzene. A poptörténeti körforgás húszéves periodicitását követő megemlékezéseinkben öt éve 1991-re, négy éve 1992-re, három éve 1993-ra, két éve 1994-re, tavaly 1995-re csévéltünk vissza, a Recorder friss, negyvenhatodik számának fókusztémájával pedig 1996-ra. 1996 stabil és erős volt a zenében, az ipar, köszönte, rendben volt, a stílusok között a tánczenék burjánzása jelentette a frontvonalat, a háttérben pedig a rock és a dance egyre hangsúlyosabb keveredése készítette elő a következő éveket. Lesz majd összefoglaló 1996 popzenei trendjeiről, a hazai történésekről, listázzuk az év legjobb albumait, ciki és menő slágereit - sőt 1996-os bulit is tartunk majd a Beat On The Bratben november 18-án. 1996 kronologikus idővonala után lássuk mi zajlott a popban és rockban.

Mainstream és pop

A cd-forgalom szép tempóban nőtt 2000-es csúcsa felé, 1996-ban is több lemezt adtak el a világban, mint bármelyik korábbi évben és a zeneipar több bevételt termelt, mint a bármelyik korábbi évben. Nagyon fogytak a cd-kislemezek (érdekes, hogy az USA-ban rekordalacsony számú, mindössze kilenc dal osztozott a No. 1 pozíción, a briteknél viszont 1980 óta a legtöbb, huszonöt különböző sláger váltotta egymást a topon), virágzott az MTV-videókorszak, és ekkor talált csak igazán egymásra a film- és zeneipar (filmzenelemezek: Trainspotting, Romeo + Juliet). Az év világslágerei (Los Del Rio: Macarena, Spice Girls: Wannabe és a Fugees-csokor) közül kikoptak az alterockszámok (az Oasis 1995-ös Wonderwallja a kivétel), a Nirvana-örökségnek vége lett, ahogyan végleg a grunge-nak is (ha a Screaming Trees grunge, akkor még egy jó albumra futotta, az ő Dustjukra). Sőt az évtized közepi poppunkfelfutás is vegetálni kezdett, a skapunk meg nem kapott annyira lábra, mint várni lehetett (a Sublime már éppen kezdett befutni, amikor meghalt az énekesük), éledezett viszont a swing revival (Brian Setzer Orchestra, Cherry Poppin’ Daddies).

Ami rock volt és mainstream, azt jobb elfelejteni: a posztgrunge (Collective Soul, Candlebox, Bush, Matchbox 20, Silverchair, Seven Mary Three stb.) nevetséges, a sokadik hullámos college-rock (Counting Crows, Hootie And The Blowfish) dettó. És hiába volt még ekkor is az egyik legnagyobb rockzenekar az R.E.M. (és hiába kötötték meg az addigi legnagyobb összegű, 80 milliós lemezszerződést a Warnerrel), sőt hiába lett jó ez évi albumuk, az nagyon a várakozások alatt fogyott. Minden várakozást megdöntött viszont Alanis Morissette, aki 1995-ös albumával 1996-ot is uralta és utat mutatott másoknak (Fiona Apple - jobbra, Jewel). Amerikában amúgy is az énekesnők (még Mariah Carey, Celine Dion, Whitney Houston, Shania Twain) adták el a legtöbb lemezt – leginkább az ekkor még nagyon lapos r&b-ben (amiben D’Angelo után Maxwell jelölte a neosoulos új csapást). 1996 a metálban viszont reneszánszot hozott, legalábbis a nagyközönség újra jobban szerette (Korn, Tool, Marilyn Manson, Rage Against The Machine, Metallica, Sepultura, Pantera, Fear Factory). A Garbage kiszabadította a dance-rock szellemét a palackból (Republica), az acidjazzből végleg popzene lett (Jamiroquai, Freak Power), a technóból meg rock és ehhez elég volt két Prodigy-kislemez.

1995 FŐBB POPZENEI TRENDJEI PEDIG EZEK VOLTAK.

Britpop és indie

Nagy-Britanniában természetesen a britpop uralkodott. Még mindig. Az 1993-as felszín alatti pezsgés, az 1994-es nagy berobbanás és az 1995-ös totális világuralom után 1996-ban tetőzött a láz a mainstreamben is, még ha a mélyben már kezdett is enyhülni (hogy aztán 1998-ra teljesen kihűljön). Az ország tombolt a glamúrban, a foci hazatért (EB), a lad-eknek nem volt holnap, a girl-öknek meg megszületett az igazán példamutató power, a Spice Girls, Cool Britannia rulez, annak ellenére, hogy a korábbi évek meghatározói (Oasis, Blur, Pulp, Supergrass, Elastica stb.) vagy nemzetközi karrierjükkel vagy erőgyűjtéssel voltak elfoglalva (és igazi britpopklasszikus sem született már ebben az évben). Persze azért cseppet sem volt csendes év, mert egyrészt a sokfelé tartó egyéb gitárzenekarok (Manic Street Preachers, Suede, Babybird, Denim, Lush, The Trash Can Sinatras) továbbra is hangosak voltak, másrészt a másod-, harmadvonal minőségin teljesített (The Boo Radleys, The Auteurs, Shed Seven, Animals That Swim, Strangelove) harmadrészt rendületlenül érkeztek a korábbi évekből inspirálódott kiváló és korrekt kezdők (Super Furry Animals, Space, Placebo, Ash, The Bluetones, The Longpigs, Bennet, Catatonia, Kula Shaker, Marion, Heavy Stereo) és negyedrészt a kommersz limonádé-britpop pedig aratott (Ocean Colour Scene, Dodgy, Cast, Sleeper). És ez csak egy szelet a brit színtérről, amelyen még Robbie Williams is az Oasis-szel haverkodott a Take That szétszéledése után, és amelyen a Trainspotting szettelt újabb trendet. Ott voltak az esztrádos kamarazenekarok (The Divine Comedy, The High Llamas, The Mike Flowers Pop), a laboratóriumában mindenből megfelelő összetevőt adagoló Stereolab, a tiszteletbeli brit, valójában svéd The Cardigans, az intézményesült Nick Cave And The Bad Seeds, az elektroakusztikus keresztezésben élenjáró Beth Orton és leginkább a surranópályán szépen lassan befutó glasgow-i Belle And Sebastian (fent), amely egy erős és egy briliáns lemezzel mutatott példát az introvertáltaknak, előlegezte meg az akusztikus reneszánszot és erősítette fel a twee-pop-, lo-fi-szellemiséget.

És ehhez nyugodtan hozzávehetjük, hogy az elképesztően burjánzó brit elektronikus színtér és a gitárzenekarok násza 1996-ra túl volt az első éjszakán: nem volt olyan valamirevaló gitáros sláger, aminek ne lett volna két-három klassz dance remixe. Amerikában a posztrock fordított hátat mindennek (Tortoise, Labradford, Rachel’s), a jól kivehető, MTV-ig, listákig jutó stílus viszont a grúvos rockzene volt (illetve ebbe belefért az artrockos-folkos-jazzes-blues-os-funkos-hiphopos elemekig minden), amiben Beck vitte a zászlót (Eels, Fun Lovin’ Criminals, Cake, Soul Coughing, G. Love & Special Sauce). A country-rockból americana lett (Wilco, Lambchop, 16 Horsepower, Cowboy Junkies, Ween), de a slowcore és az akusztikus törekvések is egyre inkább összeolvadtak (Red House Painters, Mazzy Star, Cat Power). A riot girrrl-mozgalom megtermékenyítően hatott (Sleater-Kinney, Luscious Jackson), a folkos-pszichedelikus Elephant 6 kollektíva pedig beköszönt (The Olivia Tremor Control). A grunge-on túli élet izgalmas (The Afghan Whigs, Gallon Drunk, Jon Spencer Blues Explosion, Brainiac), az amerikai indie gitárzene pedig a lofi felől (Sebadoh, Silver Jews) egyre inkább a majd az ezredfordulón kitörő melodikusabb, rockosabb irányba tart (Nada Surf, Modest Mouse, The Wrens, Spoon és a siker után értetlenkedést kiváló Weezer is ezt erősítette), végül ott voltak az önálló szigetek, mint a retrós Lilys vagy a játszmából gyönyörűen kiszálló The Lemonheads.

Dömötör Endre

1996 legkelendőbb nagylemezei (millió)

Top 10, USA

1. Alanis Morissette: Jagged Little Pill (7,4m)
2. Mariah Carey: Daydream (na.)
3. Céline Dion: Falling Into You
4. Filmzene: Waiting To Exhale
5. Fugees: The Score
6. Shania Twain: The Woman In Me
7. Garth Brooks: Fresh Horses
8. The Beatles: Anthology 1
9. Hootie And The Blowfish: Cracked Rear View
10. The Smashing Pumkins: Mellon Collie…

Top 10, UK

1. Alanis Morissette: Jagged Little Pill (2m)
2. Oasis: (What’s The Story) Morning Glory (1,9m)
3. Spice Girls: Spice (1,9m)
4. George Michael: Older (1,5m)
5. Celine Dion: Falling Into You (1,4m)
6. Robson & Jerome: Take Two (1,3m)
7. Fugees: The Score (1,3m)
8. Take That: Greatest Hits (1,1m)
9. Simply Red: Greatest Hits (1,1m)
10. Ocean Colour Scene: Moseley Shoals (1m)