The Cure-kedvencek – a zenekar, amit mindenki másképp szeret

2016.10.22. 19:59, rerecorder

curewhycantibeyou.jpg

Alig néhány nap múlva, október 27-én lép fel Budapesten a nyolcvanas évek egyik legfontosabb, Magyarországon kiváltképp szeretett együttese, a Robert Smith vezette The Cure. Az a zenekar, amelyik közmegegyezésesen készített vagy három darab, az egész évtizedet meghatározó albumot a nyolcvanasokban. A kérdés csak, hogy melyik három az. A válasz meg szinte annyiféle, ahány válaszadó. Így aztán a koncertre hangolódáshoz felkértünk néhány Cure-rajongót – dj-t, írót, képregényrajzolót, zenészt, újságírót vegyesen , hogy árulják el az ő sorrendjüket.


(a lemezek az első listán való megjelenésükkor, a címre kattintva hallgathatók)


DJ Crimson (dj, ikz, Szép Booking!, Lick The Click!)

curedisintegration.jpg1. Disintegration (1989) – 13 éves voltam, keresztapáméknál vendégség, szörp, piros arany, torta... pár évvel idősebb unokatestvéreim ezt hallgatják a gyerekszobában, kézről kézre jár a borító, elkérem, nézem, hallgatom, nézem, nem értek semmit, mindent érzek.

2. The Top (1984) – Ez az én lemezem tőlük, ma is ugyanolyan élesen hozza azt az elvarázsoltságot, amivel anno levett a lábamról a zenekar. Ezt vettem meg először cd-n tőlük, ráadásul a lemezboltos lány életem szerelme és a feleségem lett.

3. Pornography (1982) – Ma már nem verném le a vakolatot a szobámban, mert azon mutat jól néhány felfújt sor belőle, de veszett, agonizáló világa ma is letaglóz alkalomadtán.

4. Kiss Me Kiss Me Kiss Me (1987) – Az előbbi kettő ötvözete, a mániákus rock, trópusi gót és Futrinka utcai hangulatok keveredése ma is lenyűgöz. Egyszer brutális, fojtogató, máskor őrülten virgonc, és mindvégig kétségbeesetten szerelmes.

5. Wish (1992) – 16 évesen az addigi kazettamásolások után az első komoly és tudatos befektetés a magyar kiadású műsoros kazettába. Ezzel párhuzamosan szerelmi hányattatásaim is lendületet vesznek, nagyjából minden összeállt, hogy a Wish dalait énekeljem magamban a legtöbbet.

6. The Head On The Door (1985) – Óvatlan ismerősök rajongóvá tételének eszköze. A világ legjobb poplemezével ez elég hatékonyan működik.

7. Wild Mood Swings (1996) – Albumként csak a saját sorrendemmel működik nekem, de dalonként zseniális, akárki, akármit mond. RS vokalista csúcsteljesítménye, a hangszerelés csodálatos, és a Strange Attraction majdnem rap-jét, a Bare tábortüzes disintegration-hangulatát mindig megkönnyezem.

8. Faith (1981) – 20 éve késztetést éreztem, hogy a címadó dal összes koncert verziója meglegyen. A gyakran negyedórásra nyúlt változatokból 3-4 fért egy oldalra, és ha fenséges monotonitása nem altatta be az embert, a hét hátralevő részét érdemi aktivitás nélkül, könnyen katatón állapotban tölthette.

9. Seventeen Seconds (1980) – Igen, az A Forest negyedórás verziót is gyűjtöttem, pedig mindig is az At Night volt a kedvencem, meg az M, meg a Play For Today, és a Secrets is. Végtelen letisztultsága és naivitása nagyon messzire visz vissza, a gyerekkorom olyan szegleteibe is, amikor még nem is ismertem a  zenekart.

10. 4:13 Dream (2008) – Lehetne itt a Bloodflowers (2000) is, de ez az autózós Cure-lemezem, és imádok rá vezetni. A hozzákapcsolódó turné párizsi állomásán pedig minden idők egyik legjobb koncertjét adták, igen, szintik nélkül.


A CURE ÉLETMŰVÉT, HATÁSÁT, ALULÉRTÉKELT LEMEZEIT ITT TÁRGYALTUK RÉSZLETESEN.

Csordás Dániel (képregényrajzoló)

curedisintegration.jpg1. Disintegration (1989) – Úgy voltam vele, mint Kalapács Józsi a Fekete Bárányokkal: „kölyök voltam, 16 éves, nyughatatlan srác”, kölcsönkaptam a Disintegrationt műsoros kazin, a Plainsong szólt „és tudtam jól, hogy ez örökre fogva tart”. A tökéletes kábszi. 180gramm, gyémánttűvel adagolva. A bevezető csilingelés után a csillagos ég kupolája úgy pattan a fejed fölé, mint a gombnyomásra nyíló esernyő.

2. Kiss Me Kiss Me Kiss Me (1987) – A szobámban fel volt szögelve egy fél lepedő, amire tussal felfestettem a One More Time szövegéből egy részt, olyan szépnek találtam. Az a szám lebegés a felhők fölött, az egyik érzelmi végpont, ebben a bipoláris dilidagonyában. Bár később tényleg készítettek egy Wild Mood Swings című, viszonylag felejthető lemezt, a Kiss Me-nek is simán adhatták volna ezt a címet. A Kígyóveremtől (The Snakepit) a Mennyországig (Just Like Heaven) van itt minden, zeneileg is. Egy teljesen indokoltan dupla lemez.

3. Pornography (1982) – Egy kilencvenes évek eleji Ifjúsági magazinban volt egy riport a gruftikról. Abban mondta az egyik halálmadár: „A Pornography olyan, mint egy halálsikoly. Amikor hallgatom, úgy érzem magam, mintha keresztre lennék feszítve.” Nem is mondhatta volna szebben. A cikk végén Popper Péter szólta le tudományos alapon a gruftikat, kurvára gyűlöltem érte.

4. Faith (1981) – A borító, mint a Cure-nál mindig, most sem hazudik: a Faith a szürkeség ötven árnyalata. Köd, szürkeség, gótika – a Disintegration után a másik legatmoszférikusabb lemez. Asszem pont ezt hallgattam a walkmanemen, belőtt boglyafrizurával szédelegve az utcán, amikor egy cigányasszony rám kurjantott: „Nédd má', a Kócos Peti!”

5. Seventeen Seconds (1980) – Hogyan hülyít be egy introvertált kamaszfiút egy zenekar? A Seventeen Seconds dalszövege miatt egy darabig meg voltam győződve róla, hogy 17 évig fogok élni. A szülinapom után aztán kimentünk a temetőbe, és betupírozott hajjal Cure-t hallgattunk a kétkazettáson. Még aznap este elvesztettem a szüzességemet egy grufti csajjal, egy olyan sötét szobában, hogy az orrom hegyéig se láttam. Talán jobb is.


DJ Suefo
(dj, producer, lemezkiadó, Savages Y Suefo, Mana Mana Records)

the_cure_kiss_me_kiss_me_kiss_me.jpg1. Kiss Me Kiss Me Kiss Me (1987) – 18 komoly érvet sorakoztat fel ez a korong az elsőségre. Kibírnám vele egy lakatlan szigeten.

2. The Head On The Door (1985) – Eddig érthetetlen módon hiányzott a vinyl gyűjteményemből, egy hónapja tettem csak rá a kezem. Mentségemre legyen mondva, kazettán rongyosra hallgattam.

3. The Top (1984) – Súlyos váltás a korábbi időszak lemezeihez képest, itt kezdtek el hirtelen rengeteg irányban nyitni. Komoly hatással volt rám ez a fajta mindent szabad eklektika.

4. Boys Don’t Cry (1979) – Ez volt az első album, amit megismertem a bandától és az első, amit megvettem vinylen. Azóta se sikerült ráunni.

5. Disintegration (1989) – Ez pedig az első olyan lemezük, aminek már vártam a megjelenését, addigra visszafordíthatatlanul megfertőztek. Nem is okozott csalódást. A Fascination Street az egyik legszebb hátborzolós dal a zenetörténetben.

6. Seventeen Seconds (1980) – Berúgunk sötét szobákban, tízemeletesek tetején, kis barátaim nyiszálják körülöttem a kezüket, és közben ez szól a háttérben.

7. Japanese Whispers (1983) – Bár nem számít annak, én mindig albumként tekintettem rá, mégpedig erős albumként. Tele van olyan számokkal, amelyekért más szerzők a fél karjukat adnák.

8. Wish (1992) – Ez az időgépem 1992-höz, valószínűleg a sok walkmenezés miatt összekapcsolódott az agyamban a fehérvári utcákkal és a tinédzser éveimmel. Hálás vagyok, hogy erre nosztalgiázhatok és nem a Happy Gangre!

9. Faith (1981) – Remek lemez. Főleg az A-oldal kreatív minimalizmusa lenyűgöző.

10. Pornography (1982) – Hol találhatna máshol a klisékből kiábrándult fül olyan különleges dalokat, mint a Hanging Garden, a Cold, vagy a Siamese Twins?

+ 1. The Glove: Blue Sunshine (1983) – Bár ez egy másik zenekar anyaga, de ha valaki szereti a Cure zenéjét, és még nem ismerné ezt a korongot, érdemes egy próbát tennie Robert Smith és Steven Severin hobbiprojektjével!


Dömötör Endre
(Recorder)

boysdontcry.jpg1. Boys Don’t Cry (1980) – Bár nem vagyok cure-os (a zenekar teljesítményét, hatását stb. persze maximális elismerem), de még így is van négy lemezük, amit nagyon szeretek és gyakran hallgatok – igaz, többségben pont nem azok, amiket a rajongók szoktak. Viszont ez az első (helyezett itt és időrendben is debüt), úgy általában az egyik legkedvencebb albumom. A konkrét vinylpéldányom alighanem az egyik legtöbbet hallgatott vinylem, már csak azért is, mert a gyűjteményem egyik korai darabja, 1991-ben vettem bajai középiskolásként a Budapestre tett színházi kiruccanások egyik első alkalmán (konkrétan a Vígszínház melletti Solarisban, mert a címadó dal annyira tetszett – 890 forintért, ami több heti összekuporgatott kajapénzem volt). Azzal nagy mázlim volt, hogy ezt a kissé átszabott amerikai változatot vettem és ismertem meg a debütből, mert ez sokkal erősebb az 1979-es Three Imaginery Boys című eredeti angol verzióhoz képest: lemaradt pár nem annyira fontos szám (Foxy Lady, So What, It’s Not You, The Weedy Burton és a mondjuk klassz Meethook), de a helyükre csupa csoda került (Boys Don’t Cry, Plastic Passion, Jumping Someone Else’s Train, Killing An Arab, World War). Nyers, szellős posztpunklemez, a stíluson belül is egy kis sziget, századszorra is annyira izgága és feltöltő, hogy nem is csodálom, ezután le kellett hangolódniuk - mintegy ellenpontként.

2. Mixed Up (1990) – Ez a legújabb kedvencem, bár régen is megvolt, a megjelenése után egy-két évvel megvettem a magyar kiadású vinylt, amit aztán arra pár évre – hülye fejjel – eladtam (ez olyan ’96 körül lehetett, kellett a pénz, kiszelektáltam néhányt lemezt, ilyet azóta se csináltam többet). Viszont úgy négy-öt éve, egy nyári estén meghallgattam újra és nemcsak a Disintegration jobb változatát hallottam bele, de tulajdonképpen utolérte a korszellem, picit se szólt rosszul ez a rakat lejártnak gondolt remix. Baleári beat, és mint olyan, ma már örökzöld, idén nyáron is lement párszor.

3. Japanese Whispers (1983) – Nagyon élvezetes new wave-stílusgyakorlat, szavatosságát sem vesztő, mitől ne lenne teljes értékű nagylemez?

4. The Head On The Door (1985) – Színes, kompakt popalbum, ami előrevetítette és összegezte is a nyolcvanas évek közepének megoldásait, hangzásait, hangulatait. És nem csak a Cure-ét.

5. Disintegration (1989) – Tiszteletre méltó lemez. De lényegében soha nem teszem fel.

6. The Top (1984) – Erről egyszer gondolkoztam hosszabban, itt az eredménye. Simán alulértékelt, de azért hullámzó színvonalú. Erről a legjobbak, plusz a Japanese Whispers 80%-a adhatott volna ki egy The Head On The Doornál is erősebb eklektikus sorlemezt.

7. Seventeen Seconds (1980) – Ebben még sok van abból, ami annyira tetszett az első lemezen, de mindaz itt már kevésbé henye, elsöprő erejű. A klasszik goth Cure-t meg még csak közelíti a hangzás, szóval átmeneti.

8. Faith (1981) – Jó erősen Joy Division-ös, de itt legtöbbször már zavar Smith szenvedős éneke, mondjuk még nem annyira, mint a Pornographyn.

9. Kiss Me Kiss Me Kiss Me (1987) – Ez eléggé tetszett középiskolás korom elején. Egy legendás bajai gitárostól, Északi Szabolcstól vettem meg vinylen. Már értem, miért adta el, azóta nálam is minden meghallgatással kicsit hátrébb csúszott egy ilyen képzeletbeli Cure-albumlistán. Túl sok, kioltják egymást az eltérő hangulatok, számok, amik között persze van egy csomó jó. Lehetne belőle egy erős szimpla lemezt csinálni, de felesleges, a rajongók így szeretik, én meg azt se hallgatnám. (Vagy lehet mégis?)

10. Wild Mood Swings (1996) – Érdekes módon ez az album idővel viszont egyre jobb lett, a nekem gyenguszabb maradék Cure-ok között ez az, amit még tudnék hallgatni és ezen van a csodás Strange Attraction.


Lang Ádám
(újságíró, szervező, Rakéta fesztivál, UrbanPlayer, Recorder)

6d5e20da983bb8f3e09f650c5bec95eb_1000x1000x1.jpg1. Pornography (1982) – Egyszerre a nyolcvanas évek elejére eső goth-korszakuk csúcspontja, és a legegységesebb, végig hibátlan lemezük. Emiatt van, hogy hajszállal, de a beborult Cure felé hajlok, a popos helyett. 

2. The Head On The Door (1985) – Szerintem itt tündököl leginkább a cure-i eklektika, ha valakinek meg akarod mutatni, hogy miért nagyon fontos zenekar ők, akkor ezzel kezdd.

3. Wish (1992) – Később még voltak azért jó dalaik, főleg a Bloodflowers nyitánya és zárása, de számomra itt ér véget a Cure lényege. A Disintegrationt karcoló mélységek mellett ezen van a zenekar két legnagyobb slágere közül az eredetibb darab. A másik a Boys Don’t Cry, igen. 

4. Disintegration (1989) – Szeretem a Lovesongot, de ahogy az első három szám után megérkezik, azzal elrontja a lemezt, ahogy a végén sokszor sajnos túl terjengős. Szóval az a durva, hogy ez még sokkal jobb is lehetett volna. 

5. Japanese Whispers (1983) – Nem tudok nem sorlemezként tekinteni erre az EP-re, és előbb tenném zárójelbe a posztpunkos korszakot, mint ezt a nyolc borongós-játékos számot, ami nagyon fontos fejezetett nyitott a zenekar történetében. 


Lévai János
(klubvezető, dj, DJ Gasman, Beat On The Brat)

the_cure_kiss_me_kiss_me_kiss_me.jpg1. Kiss Me Kiss Me Kiss Me (1987) – Ezen a lemezen a Cure minden arca megtalálható. Ez a leghosszabb, legeklektikusabb lemezük 18 számmal, amelyek között van depis szomorkodás, vidám bolondozás, pörgés és belassulás, gitárvirtuózkodás és egyszerű tinglitangli, és pár időtlen sláger. A kezdeti punkkorszakukat leszámítva minden korábbi lemezükből kapunk ízelítőt. Számomra azért is mérföldkő, mert ezért a lemezért adtam ki a zsebpénzemet életemben először.

2. Boys Don’t Cry (1980) – Az első lemez javított, kislemezes számokkal kibővített változata tele jobbnál jobb dallal. A punkos lendület mellett pár szám már elővetíti a 80-as évekbeli The Cure hangulatát.

3. The Head On The Door (1985) – Ez lenne a legjobb albumuk, ha más lenne a dalok sorrendje és ha nem lenne rajta az a latinoskodás a Blood című számban. Extra piros pont jár azért, hogy végre rátették a 70-es évek óta játszott Night Like This-t. Rengeteg vicces szinti, akusztikus gitár, fúvósok. A dalok változatossága megdöbbentő lehetett a die-hard Pornography rajongóknak. Még az első lemez punkja is visszaköszön a Screw-ban.


Németh Róbert
(zenész, újságíró, Pegazusok Nem Léteznek, Recorder, Hvg)

the_cure_kiss_me_kiss_me_kiss_me.jpgAz 1992-es Wish-ig bezárólag, nagyjából-egészében még azt is beleértve, mindegyik Cure-lemezt szeretem, de persze vannak egyenlőbbek az egyenlőknél. Egész pontosan az alábbi lista első három helyezettje. A Kiss Me Kiss Kiss Me és a The Head On The Door az előbbi grandiózus és az utóbbi kompakt sokszínűsége miatt, a Disintegration meg éppen ellenkezőleg: mert végig esik az eső és borús az ég. Ami azután történt, azzal kapcsolatban inkább csak a szimpátia, mint a rajongás.

1. Kiss Me Kiss Me Kiss Me (1987)
2. The Head On The Door (1985)
3. Disintergation (1989)
4. Seventeen Seconds (1980)
5. Pornography (1982)
6. Faith (1981)
7. The Top (1984)
8. Boys Don’t Cry (1980)
9. Japanese Whispers (1983)
10. Wish (1992)


Nótári Péter
(lemezterjesztő, Neon Music)

220px-seventeen_seconds.jpg1. Seventeen Seconds (1980) – Sötétedik, de még inkább csak borongós a zenei világ, Robert Smith itt válik igazán jó gitárossá. A mai napig tökéletes klasszikusok: At Night, A Forest, Play For Today.

2. Faith (1981) – A korai dark-időszak csúcsműve, a Pornographynál picit egységesebb, könnyebben hallgatható, bár természetesen nem egy lakodalmi menethez való. :)

3. Kiss Me Kiss Me Kiss Me (1987) – Eklektikus és széthúzó, de mégis valahol egyfelé mutató. Az egyik csúcsmű egy csúcson lévő és legjobb tagságával játszó zenekartól.

4. Disintegration (1989) – Egységes és egyenletes, az első budapesti fellépés emléke, a kibontakozó új rendszer szinte hajnalának egyik soundtrackje.

5. The Head On The Door (1985) – A visszatérő Simon Gallup felszabadította a zenekart és egy slágerekkel telepakolt óriási darkpop album készült, a csúcs felé törekedő zenekar első komoly lépése.


Pawlowszky Tamás
(Recorder)

2114242.jpgEntreat


(1990)


Azért, mert ott voltam az 1989. júliusi londoni Disintegration-koncerten, ahol ezt felvették. Több mint 3 órát játszottak, aztán több mint 3 órát gyalogoltam a Wembley-től Brixtonba, ahol laktam éppen. Merész egy séta volt, de megérte. 




Tábori-Simon José 
(tervezőgrafikus, ArtHungry, Recorder, Phenom'enon)

curedisintegration.jpg1. Disintegration (1989) – Abszolút a csúcslemezük, ott voltam a Kisstadionban 15 évesen (The Prayer Tour), a Cure-os korszakom kellős közepén. Életemben először láttam annyi tupírozott, feketére sminkelt, fáslizott csuklójú gruftie-t egy rakáson élőben. Tulajdonképpen ez volt az első stadionkoncert amin voltam és így visszatekintve abszolút meghatározta az életemet.

2. Kiss Me Kiss Me Kiss Me (1987) – Egy csomó sláger van rajta, ráadásul dupla lemezről van szó. A borítója a közeli rúzsos szájjal telitalálat, főleg a vinylen hatásos. A nyitó The Kiss azonnal magába szippant. A mai napig szívesen hallgatom ezt az albumot.

3. Standing On A Beach / Staring At The Sea: The Singles (1986) – Emlékszem, hogy Egerben az ehhez készült videoklip válogatás (Staring At The Sea: The Images – 1986) akkoriban másolt vhs kazettákon terjedt kézről-kézre, gyakorlatilag folyamatosan ezt nézték a helyi skinheadek és a gruftik is. Hozzám már nagyon rossz minőségben jutott el, de aztán szerencsére (?) a kábeltévések behozták a Super Channelt és az MTV-t is.

4. Three Imaginary Boys (1979) – Nagyon vagány, nyers számok, a Three Imaginary Boys a mai napig az egyik kedvenc Cure-dalom.

5. The Head On The Door (1985) – Ha jól emlékszem ez volt a Cure öltönyös időszaka, még a német Bravo magazinok (amiket főleg az iskolai papírgyűjtésnél sikerült beszereznünk) is tele voltak velük. Emlékszem milyen vizuális hatással volt rám az ekkor használt kézzel írt logójuk. Az akkori szobám plafonjára is felfestettem jó nagyban, a szüleim örömére.

6. Seventeen Seconds (1980) – Elképesztő nyugalom árad ebből az albumból.

7. Pornography (1982) – Nehezen tudtam befogadni ezt a lemezt, de idővel az egyik kedvencemmé vált. Zeneileg a legsötétebb lemezük.

8. Faith (1981) – A Seventeen Seconds rokonlemeze, totál megnyugtat.

9. Japanese Whispers (1983) – Slágerkavalkád. Ezekre a dalokra buliztunk folyamatosan. Fura, hogy akkor még ez a pop is mennyire jól állt Robert Smith-nek.

10. The Top (1984) – Eklektikus lemez, kemény dalok és finom keleti hatások, plusz egy popsláger. 


Térey János
(író, A Legkisebb Jégkorszak)

the_cure_kiss_me_kiss_me_kiss_me.jpg1. Kiss Me Kiss Me Kiss Me (1987) – Mert ez egy korszakos mestermű.

2. Disintegration (1989) – Még emlékszem, ahogy Herskovits Iván leadta a rádióban, jelezve, hogy a kazettaváltozat hosszabb.

3. Pornography (1982) – már a Cold önmagában, mert az nekem maga a fiatalság jege, lásd saját omázsomat A Legkisebb Jégkorszakban.

4. Bloodflowers (2000) – Mert azt senki sem szereti, pedig a legnagyobb nyárbúcsúztató dal azon van.

5-6. hely megosztva: Wild Mood Swings (1996) a könnyes balladákért és az egyenetlen Wish (1992) B-oldala, a Letter To Elise-szel a tetőn.


egy ősrégi fellépés 1979-ből: 


és egy egészen friss, idén szeptemberi koncert Miamiból, háromórás szett: 

https://recorder.blog.hu/2016/10/22/the_cure-kedvencek_a_zenekar_amit_mindenki_maskepp_szeret
The Cure-kedvencek – a zenekar, amit mindenki másképp szeret
süti beállítások módosítása