Enya adja a perfekt karácsonyi zenét. Zongorás-hárfás-szintetizátoros, fátyolos énekkel elővezetett dalai 0-tól 99 éves korig semmilyen korosztály számára nem nagyon lehetnek zavaróak, tehát tökéletes kísérőzenék a családi összejövetelek mellé. A dalok ünnepi, sokszor emelkedett hangulata szintén pipa. Karácsonyi albumot is adott ki, nyilván. Sőt, még csak azt se lehet mondani, hogy esztétikai kifogást tehetne ellene, „ez ellen a new age-szemfényvesztés” ellen bármely „magaskultúrázó” rokon, hiszen a – sorlemezeket figyelembe véve tíz év szünet után – néhány hete megjelent hetedik album, a Dark Sky Island például a legkifinomultabb ízlésű magazinok közé sorolt The Quietus évvégi, legjobb albumokat összegező listáján is megelőzte többek között Arca-t, Björköt és Kendrick Lamart. Na jó, de az Enya-diszkográfia végtelenítve tényleg jó?
Nem zseniális, semmiképp. Nem is nagyon jó, sőt, Enya nagy mennyiségben (és még csak nem is a hét album, plusz a karácsonyi lemez, plusz a maradék ezmegazok hét-nyolc órás összhosszában, de háromnegyed órán túl is) a jó kategóriájából is kivitorlázik, viszont kétségtelen, hogy a kelta folkból sokat merítő elvarázsolt dalszerző-előadónak markáns saját hangja van és ez a legjobb felvételeit figyelembe véve egészen élvezhető. Az ünnepi családi összejövetelek mögé, háttérben elég sok mindent ver.
Enya Brennan 1961-ben, zenészcsaládban született Írország legészakibb (és talán legszebb) megyéjében, Donegalban, mégpedig – ír nyelven, azaz gaelül, donegali akcentusban – azon a néven, hogy Eithne Pádraigín Ní Bhraonáin. Ennél is érdekesebb, hogy ez a zenészcsalád nem csak a helyi kocsmában zenélgetett (ami azt illeti, ott kezdték, mégpedig a család saját kocsmájában), hanem a hetvenes évek közepétől az ország egyik legnépszerűbb tradicionális folkzenekarát képezte, amely a nyolcvanas évek elejétől, amikor poposodott a megszólalásuk, világszerte is ismertté vált – úgy hívják, hogy Clannad. Enya három testvére a mai napig tagja az együttesnek, néhány éve az A38-on is ott voltak mindannyian. Amikor Enya elég idős lett, őt is bevették, 1980-1982 között volt tagja a Clannadnak, az 1980-as Crann Úll című albumon, tizenkilenc évesen szerepelt először lemezen, az 1981-es Fuaim című korongon pedig már teljes jogú tag volt, szintetizátorozott, énekelt és gyorsan odébb is állt, a zenekar addigi producerével. Nicky Ryan meglátta benne a tehetséget, akinek nem az a hivatása, hogy archaikus gael nyelvű folkdalokat aktualizáljon testvéreivel, hanem az, hogy archaikus gael (és kilenc másik) nyelvű folkdalokból merítve, azokat aktualizálja, egyedül.
Ryan először egy kevéssé ismert brit-francia filmhez, az 1984-es The Frog Prince-hez protezsálta be Enyát, a filmzene nagyrészt az ő szerzeménye, bár egy Richard Myhill nevű zenész hangszerelte és adta elő az egyes tételeket, két kivétellel (a címadó és a Dreams című szerzeményekben énekel is, érdekes hallani a kiindulópontokat – bár az igazi rajongók úgyis tudják, hogy van ezeknél is korábbi szerzeménye, két instrumentális zongorás tétel, ami egy helyi válogatáslemezen (Touch Travel) jelent meg 1984-ben).
Az alkalmazott zenélés bejött Enyának és az első saját nevén megjelent sorlemezével, egy dokumentum-tévésorozat zenéjével folytatta 1986-ban – és indította be szólókarrierjét, úgy, hogy mára az egyik legtöbb lemezt eladott énekes-dalszerző, 80 millió felett fogytak kiadványai. Mindezt úgy érte el, hogy soha nem turnézik. Őrült rajongói elől (akik között akadt olyan, aki betört hozzá, csak hogy a közelében lehessen) egy mára szuperbiztonságossá tett kastélyba bújva él, illetve osztja meg idejét ebben a Dublinhoz közeli erődítményben, valamint egy francia birtokon. Enyának lenni tulajdonképpen nagyon jó lehet. Kitalált magának egy működő stílust, ezt a hangzást érdemben nem változtatja soha, néhány évente ír egy tucatnyi ugyanolyan szerzeményt, azokat hatalmas mennyiségben megveszik az emberek, ő pedig a köztes időben a koncertezés kényelmetlenségei helyett néz ki az ablakán kertjére és valószínűleg elég boldog. És meg is teheti mindezt, népszerűsége semmit sem kopik. Megítélése ugyan nagyon változékony, de ez számára aligha lehet fontos tényező. 1988-as berobbanásakor különleges volt, a kilencvenes évek közepére kiment a divatból (a new age-divatból nyilván aligha), az ezredforduló körül már masszívan ciki volt a mainstreamben is, erre tessék, napjainkban meg, mintha valamiféle renomé-helyrerakási láz lenne, mindenki szereti az új lemezt (de a leadben említett Quietus-on túl olyanok is, mint a Pitchfork). Ez a lemez természetesen szinte semmiben nem különbözik – mondjuk – a 2005-ös, kritikailag nagyon lesajnált Amarantine-tól. Alighanem most azok írják a kritikákat, akik az Orinoco Flow idején tizenegykét évesen titokban beleszerettek az énekesnőbe. Én nem voltam köztük, bár tizenegyéves voltam a gigasláger megjelenésekor és általános iskolás sulidiszkósként kötelező volt lenyomni a „szedüvéjt” – és, na jó, egészen bírtam is.
Enya reputációjának friss felfutása alighanem annak köszönhető, hogy sok aktuális menőzenész – olyanok, akiktől aligha várta volna az ember – meghatározó inspirációnak tekinti munkásságát. Panda Bear például a Person Pitch köszönőlistáján is szerepelteti Enyát és tényleg, az ír előadó visszhangosított énekkel, sok-sok rétegből összeálló dalai valóban visszaköszönnek az 21. század agyonünnepelt pszich-pop lemezén. Vagy itt van Grimes, aki hasonló rétegező technikával építi fel szerzeményeit, lelkes rajongó ő is. A vaporwave new age-dzsel játszó zenéjében nincs benne Enya? Dehogynem. Ott van Oneohtrix Point Never kísérleti kollázszenéjében is. Meg a Gang Gang Dance vagy akár az M83 dalaiban. De mehetünk messzebb, meglepőbb irányba is: Nicki Minaj is óriási rajongó, akire szintén hat a new age-királynő. Enya lemezei persze nem makulátlan csodazenék, de semmiképp nem egy legyintéssel elintézhető giccsek, ahogyan az hosszú ideig élt a „fejlett zenerajongói köztudatban”.
Enya (1986) – 1992-ben The Celts címmel adták ki újra
A kelta kultúráról szóló hatrészes BBC dokumentumfilmsorozat zenéje volt Enya első önálló albuma, az 1986-ban forgó szériához még abban az évben megjelent a zene (bár nem tisztán kísérőzene ez, sokkal inkább dalok, amiket a sorozat is használt, így a szólólemez is értelmes kategória marad), 1987 tavaszán sugárzott műsorhoz abban az évben is igazítottak újrakiadásokat, majd 1992-ben új borítóval a már igen sikeres korszakban jött ki ismét, ma már hatmillió felett fogyott világszerte. A sorozat főcímdala (The Celts) alatt látható is az énekes, sőt egyszer még motoros bőrszerkóban is feltűnt a szériában, de a lényeg persze nem ez, hanem, hogy lényegében már itt kész az Enya-sound, sőt talán ezen a lemezen a legizgalmasabbak a dalok. Alapvetően az a kiindulópont, ami ekkoriban jellemezte tesói zenekarának, a Clannadnak a hangzását is (mai napig van is kis feszkó, hogy ki nyúlt kit). 
Szintetizátorokkal fátyolossá, álomszerűvé, ambientessé tett kelta dallamok, hol zongorás, hol hárfát idéző hangsúlyeltolódásokkal - és kétségtelen, hogy a Clannadnál eredetibb rétegzettségben, frissebb megszólalásban. Az Enya-lemezeket készítő csapat is egyben van már itt, a főszereplő írja a zenét és játszik szinte minden hangszeren, Nicky Ryan a producer, az ő felesége, Roma Ryan költő pedig a szövegeket jegyzi, kivéve azokat, amik gaelül vannak, mert azokat Enya. Ennyi, plusz nagy ritkán egy-egy hangszeres közreműködő (ezen a lemezen egy hegedűs, egy gitáros és egy dudás). Amikor mindent eltalált, akkor szerethető ambient-dreampop a végeredmény (Aldebaran, I Want Tomorrow, Boadicea - ez utóbbit jogtalanul szemplingelte a Fugees a Ready Or Not slágerdalában, de per helyett Enya megelégedett azzal, hogy a későbbi kiadványokon feltüntették társszerzőként), amikor viszont nem, akkor giccsesített keltafolk (The Sun In The Stream). Ez a kettősség, hullámzó színvonal végig jellemzi Enya munkásságát, tulajdonképpen ebből a szempontból is egységes az életmű. Ez az album viszont többségben erős részekből áll össze, tizenöt évesen egy ideig ez volt az altatózeném. A lemez itt hallható.
8.0
Watermark (1988)
A recept tehát megvolt, de a hangzás a második albumon csiszolódott még enyásabbra. A klasszikus-, kelta-, templomi zenei hatások kidolgozottabb formában találkoztak egymással, alighanem jobbak lettek Enya szintijei is, mezzoszoprán énekét pedig ügyesebben rétegezte egymásra. Az 1988-ban megjelent lemez tehát minden szempontból erősebb elődjénél (a kettő között szerepelt Sinead O'Connor 1987-es debütalbumán is, a Never Get Old elején hallható spoken wordben egy bibliai idézettel, gaelül), de az Orinoco Flow világsikerét semmi sem előlegezte meg. A semmiből gyakorlatilag sztár lett Enyából, aki ezzel nem nagyon tudott és akart mit kezdeni, helyette felvette az elszigetelt, elérhetetlen alkotó imidzsét, aki nem koncertezik, nagyon ritkán ad interjút és szórványos televíziós fellépéseit leszámítva inkább a néhány évente megjelenő albumain keresztül kommunikál közönségével és a világgal. Szóval a Watermark kissé kiemelkedik az életműből, de végtelenül lassú, álmodozós összképből pont a gigasláger lóg ki és zavarja meg az élményt, amiről hiába tudjuk, hogy szintetikus majd minden eleme, mégis eléggé élő hatású ahhoz, hogy a mai napig élvezhető maradjon. A lemez itt hallható.
8.5
Shepherd Moons (1991)
Csak hogy a karácsonyhoz is visszatérjünk, Enya már a következő évben, 1989-ben rögzítette a Csendes éjt gaelül (a Japában kiadott 6 Tracks EP szerepelt), de az első csak karácsonyi dalokból álló EP-je is megérkezett 1994-ben. A Shepherd Moons viszont három évvel követte az első sikerlemezt és legnagyobb érdeme, hogy nem csak a Watermark húzásával tudott figyelmet kivívni, hanem abban is, hogy a dalok ismét erősek - a hangzás viszont már tényleg csak nüanszokban finomodott és nagyon picit színesedett. Az olyan szerzemények, mint az Ebudae könnyen elképzelhetők lennének Panda Bear feldolgozásában, az egymásra halmozott sávok versenyét az Angels nyeri, állítólag ötszáz rétegben szerepel benne Enya éneke. Tehát ez az album is ügyesen egyensúlyoz a szerethető és az enyhén szirupos között, és ha csak egy lemezt választanánk ki a karácsonyi hangulathoz, legyen ez. A lemez itt hallható.
8.5
A Memory Of Trees (1995)
Innentől viszont komoly bajban vagyok. Elfogy a mondanivaló, mert csak sorjáznak az angyali vokálok, a némileg kiszámíthatóbb megoldások, a szépelgés és a szép ingadozása az összes többi kiadványon és alig akad kiemelhető különleges momentum. Ezen az albumon az Anywhere Is a sláger. Egyáltalán nem rossz, de már nincs meg benne az előzőek izgalma. A lemez itt hallható.
7.0
A Day Without Rain (2000)
Itt már ér elsütni az önismétlő jelzőt? Csak viccelek, persze, hogy az, már a második korongtól, csak valahogy eddigre vált kissé zavaróvá. Ám ha nem ezzel a megközelítéssel hallgatjuk, ha nem az Enya-életműben próbáljuk elhelyezni, akkor egy végtelenül nyugis zenét kapunk, a Volvo-Van Damme-reklámot aláfestő Only Time is ezen szerepel. Ezt a dalt játszotta amúgy minden amerikai rádióadó a szeptember 11-i terrortámadás után, mint megnyugtató, helyes, odaillő felvételt, alighanem ennek köszönhető, hogy ez lett Enya legkelendőbb albuma, máig több mint 15 millió fogyott belőle! Az nagyjából kétszer annyi, mint amennyit az utóbbi idők (Adele friss lemeze előtti utóbbi idők) legkelendőbb albumából, Taylor Swift tavalyi 1989-ből eladtak. A lemezzáró Lazy Days egészen szuper. A lemez itt hallható.
7.0
Amarantine (2005)
Alighanem ez Enya leggyengébb lemeze, ha csak kevéssel is. De ha valaki ezt hallja először, akkor ez is lehet a kedvence, tényleg olyan mint a többi. Oké, infó még az előző album óta, hogy jegyzett egy betétdalt A Gyűrűk Ura - A Gyűrű Szövetsége című filmhez, amiért Oscarra is jelölték - de az nincs ezen rajta. Ha egyvégtében hallgatná valaki az életművet, legkésőbb itt fogja feladni. Pedig tényleg nem másabb a többinél. A lemez itt hallható.
6.5
And Winter Came… (2008)
És igen, jött végre egy karácsonyi lemez is! Annyira nyilvánvaló: Enya=karácsonyi zene. Oké, az ünnepi mellett vannak simán csak téli témák is. Viszont nagyrészt eredeti Enya-kompozíciók és csak kis részben feldolgozások, ami plusz pont. Amúgy nagyrészt pont olyan, mint a többi albuma, esetleg némileg emelkedettebb hangvétel jellemzi. A lemez itt hallható.
6.0
Dark Sky Island (2015)
Na és elérkeztünk a jelenbe. Aki még velünk van, annak egyrészt gratula és köszönet, másrészt már pontosan tudja, hogy az égvilágon semmi meglepőt nem fog hallani a friss kiadványon. És pont ezért meglepő, hogy miért lett újra elfogadott olyan körökben, ahol az elmúlt húsz évben csak vicc tárgya lehetett. Oké, a Dark Sky Island összességében némileg erősebb dalokból áll, mint az előző négy lemeze. Van rajta egy olyan szál is, hogy mintha erősebben idézné két - művészi szempontból - csúcslemezét, a Watermarkot és a Shepherd Moons-t (utóbbit borítójával is), de ez még mindig kevés magyarázatnak. És rossz hírem van, magyarázat nem is lesz, mert nem ismerem azt. Egyszerűen újra oké szeretni Enyát, főleg, hogy annyi (a bevezetőben sorolt) oké ember szereti, plusz persze a tavalyi Volvo-reklámból is az jött ki végül, hogy "ja, igen, milyen jó is ez az énekesnő". Mi marad hát? Annyi, hogy ez egy tök korrekt lemez, ami az év utolsó napjaiban simán passzítani lehet sok aktivitáshoz, és aki tudja, az próbálja ki havas tájban vezetéshez, mert tippem szerint ahhoz is tökéletes. A lemez itt hallható.
7.5
Dömötör Endre
