Coldplay: A Head Full Of Dreams (lemezkritika)

Ma jelent meg a Coldplay hetedik albuma, a diszkó világába kalandozó Adventures Of A Lifetime című dallal - ahhoz egy magukból majmot csináló klippel - felvezetett A Head Full Of Dreams, ami az Adele-nél bevált módszer szerint egyelőre nem hallható a Spotify-on és a Deezeren (az Apple Music-on, a Tidalön és a Google Play-en igen). A zenekar viszont hallható és látható lesz a februári Super Bowl döntő szünetében, ami a sztárok körében az egyik legkurrensebb negyedórás fellépési lehetőség az amerikai piacon.

Kiadó: Parlophone / Warner / Magneoton

Megjelenés: 2015. december 4.

Stílus: poprock

Kulcsdal: Adventures Of A Lifetime

Mit várunk egy új Coldplay-lemeztől? Csodát már régóta nem. A Parachutes ígéretes volt, az A Rush Of Blood To The Head nagyívű, feszes és fontos,az X&Y túlfőzött és merev, a Viva La Vida színes és változatos, a Mylo Xyloto a túltolt cifra mélypont, a Ghost Stories pedig csendes, szomorkás és éteri. Chris Martinékból az évek alatt stadiontöltő népkedvenc pop-rockzenekar lett; persze van, akiknek – korábban a Radioheadnek, de mondjuk az Arcade Fire-nek is – ez, vagy közelítőleg ez, okosabban, intellektuálisabban sikerült. A Coldplay az idő előrehaladtával egyre nagyobb hangsúlyt fektetett fogyasztható csomagolásra, a pozitív és/vagy megindító és úgynevezett szerethető prezentációra. Nagy mosolyok, ezernyi papírpillangó, kis szomorka, sok mennybemenetel, lemezenként jól felépített imázs és konceptek.

MINDENT ÁTTEKINTŐ COLDPLAY-PROFILUNKAT ITT OLVASHATOD.

A Coldplay ez alkalommal sem bízta a véletlenre. Ott volt a londoni metróban elhelyezett gerilla-albumplakát, az ügyesen csepegtetett hírek, arról, hogy Noel Gallagher, Beyoncé, a svéd dalszerző-énekesnő, Tove Lo, a Rolling Stones egykori vokalistája, a Gimme Shelter című dalból ismert Merry Clayton, Gwyneth Paltrow, sőt Obama elnök hangja is szerepel majd a lemezen, a fontos közösségi felületeknek tett gesztusok: az Instagramra elpotyogtatott dalrészletek, az első single, az Adventures Of A Lifetime Facebookon bemutatott CGI-bravúr klipje.

És most itt az új lemez, a hetedik, amiről Chris Martin természetesen (sokadszorra) megint elmondta, hogy talán az utolsó Coldplay-album lesz, s amely színes, kvázi-hippis csomagolást kapott, mellé meg az élet ünneplését és az újrakezdést hangsúlyozó médiakommunikációt.

Az albumbeharangozó táncos kislemezdal még pozitívan meglepő volt, ám a leginkább a Mylo Xylotót idéző, tizenkét dalt tartalmazó lemez – amelynek producerei a hűséges alkotótárs, Rik Simpson és a kommersz pop (Rita Ora, Selena Gomez, Rihanna) felől érkező norvég Stargate-páros, s amelyen egy apró bedolgozás erejéig Avicii is szerepel – összességében semmi megrázót, egész pontosan semmit nem hoz az előző lemezeken már megismert Coldplay-világhoz képest. Na jó: még egy kicsit el is vesz belőle. Az előző két albumon behozott elektronika, az epikus és lendületes gitárzene, a nagyívű-érzelmes zongorás balladák, a tánczenei- és R&B-hatások állnak össze olyan egységgé, amivel a zenekar semmilyen, de tényleg semmilyen rizikót nem vállal. Hozza, amit a rajongók várnak, s a rajongók minden bizonnyal hálásak lesznek ezért. De ez csak a kisebbik baj: nem csak, hogy nem vállal rizikót a Coldplay, hanem ezúttal képtelen volt értelmezhető popdalokat írni.

Ha a Tame Impala idei lemeze megmutatta, milyen az izgalmas popfordulat, a balladanehéz és csupán komoly erők mozgósításával végighallgatható A Head Full Of Dreams arról mesél, hogy milyen a középutas középszer, és a kiábrándító kellem.

6/10

Németh Róbert

az Everglow élőben: