„A siker a legnagyobb próbatétel” – Roger Hodgson (ex-Supertramp)-interjú

A hetvenes évek egyik legnagyobb rockzenekarával, a Supertramppel ontotta a slágereket. Az ő nevéhez fűződik a softrock csúcsdalai közül néhány (The Logical Song, Breakfast In America, Take The Long Way Home), amik mind a világ egyik legtöbb példányában elkelt albumán (Breakfast In America, 1979) szerepelnek. A 2000-es évek közepi softrock-revival (Maroon 5, The Feeling stb.) nagyrészt őt nyúlta. Ma, július 15-én este 9-től Roger Hodgson Veszprémben lép fel a VeszprémFesten, előtte azonban interjúnkban végigvesszük vele karrierjét.

- Első gitárját édesapjától kapta. Mit jelentett akkor önnek ez a gesztus?

- Apám otthon folkdalokat játszott ezen a régi akusztikus gitáron, amihez én soha nem nyúlhattam. Amikor elváltak a szüleim, ezt megkaptam tőle búcsúajándékként. 12 éves voltam, és abban a pillanatban, hogy a kezemben volt a gitár, megváltozott az életem. Ez volt az első hangszerem, amit persze magammal vittem a bentlakásos iskolába, ahol egy tanár megtanított három akkordot rajta. Onnantól minden szabadidőmben, minden tanóra szünetében csak gyakoroltam. Szinte azonnal elkezdtem dalokat is írni, és már ott az iskolában, az első koncertemen csak saját szerzeményeket játszottam.

- Az első kislemeze egy Argosy nevű projekttel jelent meg 1969-ben, a dalokban közreműködik az akkor még befutás előtt álló Elton John és Caleb Quaye is. Mindig is egy egyszeri projektnek szánták ezt, vagy benne volt a levegőben egy rendesen működő zenekar lehetősége is?

- Reg Dwight, azaz Elton, aztán Nigel Olsson és Caleb Quaye sessionzenészekként kerültek a felvételre. Készítettem egy demót, ami eljutott egy londoni zenekiadókhoz. Tetszett neki, amit hallott, leszerződtetett és stúdióba küldött Londonban, ez volt életem első találkozása egy lemezstúdióval. Itt készítettük a felvételt sessionzenészekkel, egyikük volt Reg Dwight, aki később Elton Johnként lett híres, illetve ott voltak még azok a zenészek, akikkel később turnézott. Ebből született egy kislemez Argosy néven a Mr. Boyd című dalommal, ami elég közel került ahhoz, hogy sláger legyen belőle Angliában. A rádióban sokat szólt, de a kislemezlistára nem került fel. Ha sikeres szám lett volna belőle, akkor a sorsom biztosan egészen másképp alakult volna. Egy évvel később, amikor találkoztam Rick Davies-szel, akkor az ő menedzserének kellett kivásárolnia ebből a szerződésből, hogy közösen dolgozhassunk.

- Az eltérő hátterek és zenei hatások ellenére eleinte egészen jól ment a közös munka a korai Supertramp-kiadványokon Rick Davies-szel, a zenekar másik dalszerzőjével. Visszatekintve mi volt a jól induló munkakapcsolat titka?

- Igazából az első lemezen egy harmadik szerző is közreműködött, Richard Palmer írta az összes szöveget. És bár eleinte valóban közösen komponáltuk, de semmi sikert nem értünk el a közös szerzeményekkel. A siker és a slágerek azután érkeztek, hogy Rick és én elkezdtünk külön komponálni. A Crime Of The Century idejére (a zenekar harmadik, és első sikeres lemeze 1974-ből – a szerk.) lettünk érett dalszerzők mindketten és a külön szült dalaink egyre személyesebbek és gyakran önéletrajziak lettek. Ugyanakkor a lemezeken megmaradt a dalok mögött a közös dalszerzői kredit, bár az összes számot külön komponáltuk és mindegyik a szerzője énekelte el.

- Pont ez is a következő kérdés, a dalok végig Davies/Hodgson-szerzeményekként jelentek meg, miért döntöttek a közös dalszerzői kredit mellett?

- Én alkotó voltam, művész, aki nagyon gyenge volt üzleti kérdésekben és a menedzserem sajnos nem látott el jó tanácsokkal. Nagyon megbántam, hogy megosztottuk a dalszerzői kreditet, főleg mert számos dal nagyon személyes számomra és ráadásul Ricknek nem is tetszettek és nem is hitt bennük. Üzleti szempontból ráadásul döntően az én dalaim jelentették a sikert, azok lettek slágerek és állták ki az idő próbáját – szóval az az igazság, hogy emiatt a közös kredit miatt rengeteg pénzt veszítettem. És mindez azért mert a menedzserem rossz tanácsot adott. Azt kellett volna tanácsolnia, hogy a saját dalaim a saját nevem alatt jelenjenek meg.

- A hetvenes évek második felében az egyre sikeresebb Supertramp teljes tagsággal átköltözött Angliából Amerikába. Miért döntöttek így?

- Az, hogy Kaliforniába költöztünk, teljesen átalakította az életemet. Egy olyan valakinek, aki akkor voltam, azaz egy egészséges életmódot követő, spirituális válaszokat komolyan kutató embernek Kalifornia jelentette a tökéletes helyet. Az előremutató új gondolkodással forrt egybe Kalifornia, én ezért döntöttem mellette.

- Hogyan zajlott zenekaron belül a korai progresszív rockhangzásból a klasszikus rock/soft rock felé való váltás? Egy folyamatos fejlődés eredménye volt, vagy valamelyiküknek erősebben kellett akarni az irányváltást?

- Legjobb talán, ha az ilyen analízist meghagyom nektek, újságíróknak. Az biztos, hogy én soha nem követtem egyetlen divatot és trendet sem. Dalokat írtam, lemezeket készítettem a Supertramppel és senki mással nem versenyeztem, csakis magammal. Mindig is csak annyi volt a szándékom, hogy olyan negyven perc körüli nagylemezeket készítsünk, amik elviszik a hallgatókat egy kielégítő érzelmi utazásra.

- Minden idők egyik legtöbb példányban eladott nagylemeze, a 20 millió felett fogyott Breakfast In America ma már leginkább olyannak tűnik, mint egy brit zenekar - már első kézből szerzett tapasztalatokkal megírt - nézőpontja lenne Amerikáról. Ez volt az önök nézőpontja a lemez készítésekor?

- Egyszerűen inkább csak csodálatos dalok gyűjteményét szerettük volna elkészíteni. Én borzasztóan élveztem angolként a kaliforniai életemet, és egy napfényes lemezt szerettem volna írni, egy olyat, aminek mélysége is van. Számomra mindig is az volt a legnagyobb kihívás, hogy megtaláljam a tökéletes kombinációt a rendelkezésre álló dalok között. Ricknek általában néhány dala volt csak minden lemezhez, azokból nem volt nehéz választani, nekem viszont mindig volt készen 50-60 dalom, amiből válogatnom kellett. A Breakfast In America-t például már 1969-ben megírtam, de nem passzolt sem a Crime-hoz, sem a Crisis-hoz, sem a Quietest Moments-hez (a Supertramp korábbi lemezeit sorolja: az 1974-es Crime Of The Centuryt, az 1975-ös Crisis? What Crisis?-t és az 1977-es Even In The Quietest Moments…-t,  – a szerk.). Rick dalainak tónusa miatt azonban úgy éreztem, hogy az 1979-es albumhoz végre megfelelő lesz. Rick nem szerette volna, ha felkerül a dal, én viszont ragaszkodtam hozzá. A The Logical Songot és a Take The Long Way Home-ot azelőtt írtam Los Angeles-i otthonomban, hogy stúdióba mentünk volna. Ha jól emlékszem a Child Of Visiont már a stúdióban írtam, a Lord Is It Mine-t pedig én is és a társproducerünk, Pete Henderson is nagyon szerette volna a lemezen hallani, így rákerült. Tudtam, hogy nagyon erősek a dalok, és addig nem nyugodtam, ameddig olyanok nem lettek a stúdióban, ahogyan belül, magamban hallottam őket. Annyit dolgoztam, hogy a stúdióban aludtam, néhány hónapig heti hét napban, napi 17 órában dolgoztam, egészen addig, ameddig elégedett nem lettem a végeredménnyel.

- A lemez után erősebben kezdett koncentrálni a családjára, ráadásul Los Angelesből Észak-Kaliforniába költözött, ahol felépített egy házistúdiót és felvett egy szólólemezt, ami soha nem jelent meg. A Breakfast hatalmas sikere mit indított el önben?

- Azt hiszem, a siker a legnagyobb próbatétel, amivel egy művésznek szembe kell néznie. Rengeteg kérdést felmerült bennem. Kissé elvesztettem a hitem a zeneiparban, mindenképp szünetre volt szükségem, hogy a belső iránytűm helyreálljon. Úgy éreztem, hogy a zenekar eljutott oda, ahova képes volt eljutni és mindenképpen szerettem volna sok időt szánni a családomra, nevelni a kisgyerekeimet. Később adtam még egy esélyt a Supertrampnek, a Famous Last Words című lemezzel, de nagyon nehéz szülés volt és összességében nagy csalódás is. Tudtam, hogy ezzel vége a történetnek.

- Ezután az utolsó közös zenekari album után jelent meg 1984-ben az első szólólemeze, az In The Eye Of The Storm. A szólókarrier nyilván nagyobb szabadságot is jelentett, de mi más inspirálta ekkoriban?

- A bizonyításvágy. Magamnak szerettem volna bizonyítani. Nem ismertem túl sok zenészt a Supertramp-tagokon kívül, így a legtöbb hangszeren én játszottam. Amikor kiléptem a Supertrampből, az a húzás nem tett túl népszerűvé az iparágon belül, ezért is adtam ezt a címet a debütálásnak, hiszen árulónak tartottak. De a szívemre hallgattam és tudtam, hogy ez a helyes út számomra.

- Második szólólemeze után, a nyolcvanas évek végétől egy baleset után egy évtizedre teljesen visszavonult. Hogyan teltek ezek az évek?

- Amikor 1987-ben megjelent a Hai Hai, ugyanazon a héten egy balesetben eltört mindkét csuklóm. Az orvosok azt mondták, hogy soha többé nem fogok tudni zenélni. Ekkor kezdődött a teljes elvonulásom. Bebizonyítottam, hogy az orvosok tévednek és rengeteget tanultam magamról ez alatt az évek alatt. Amikor úgy döntöttem, hogy visszatérek, akkor már képes voltam a magam módján koncertezni. Igazán áldottnak éreztem magam, hogy visszatérhettem a színpadra és boldoggá tehetem az embereket a dalaim előadásával, amelyek ma is olyan frissek számomra, mint amikor írtam őket. Nagyon egyszerűen turnézok, a csodálatos közönségem terjeszti a fellépéseim hírét, egyszerűen mert látni szeretnének minél többször fellépni látni.

- Utolsó stúdiólemeze, az Open The Door 15 éve jelent meg, ám interjúiban gyakran elhangzik, hogy rengeteg kész, és kiadatlan dala van. Lesz ezekből valamikor egy újabb nagylemez?

- Nagyon elfoglalt vagyok és nem tudom, hogy hogyan és mikor fogok új zenéket megjelentetni a jövőben. Talán daloként külön, talán egyszerűen felteszek egy-egy számot a YouTube-ra, vagy esetleg a weboldalamra. Most azt érzem küldetésemnek, hogy egy gazdag koncertélményt adjak az embereknek, és ezeken a fellépéseken amúgy elő is adok egy-két új dalomat azok kedvéért, akik az újra is kíváncsiak.

- A 2000-es évek elején indult egy softrock-reneszánsz olyan zenekarokkal, mint a Maroon 5, a The Feeling, az Orson. Ezek a zenekarok mind erősen inspirálódtak az ön dalaitól. Észrevette ezt a hatást?

- Igen, kihallottam a hatásomat és boldoggá tett.

- Miket hallgat mostanában?

- Mindenféltét. Klasszikus zenét, popot, rockot. Jöhet minden Debussytől a Muse-ig. Viszont amikor igazán el szeretnék lazulni, akkor Secret Gardent hallgatok.

interjú: Dömötör Endre

egy friss koncertfelvétel, az It's Raining Again című slágerrel: