Super Disco Nature - Cerrone

Giorgio Moroder feltámadását nem nézhette tétlenül francia kortársa, a klasszikus eurodisco hangzás másik kulcsfigurája, Cerrone (ejtsd: szerón), aki mostanában látványosan rákapcsolt a közösségi médiafelületeken, november elején újra megjelentette néhány albumát deluxe díszdobozos kivitelben, december elsején pedig a produceri munkáiból jött ki egy besztof; mindez nyilvánvalóan azért, hogy beszivárogjon a mostani generációk köztudatába. Ott a helye. 

Moroder mellett a nála 12 évvel fiatalabb (ugyancsak olasz származású) Jean-Marc Cerrone az örök másodhegedűs, akit jóval kevesebben ismernek (a Facebookon Papa Giorgiót hatszor többen kedvelik) és elismertsége is méltatlanul alacsonyabb ahhoz képest, amekkora hatással volt az utána jövőkre – hogy tovább ne menjünk, a Daft Punk legalább annyit köszönhet neki, ha nem többet, mint Morodernek (és Thomas Bangalter papájának, aki számos diszkósláger, például a D.I.S.C.O. szerzője-producere volt). Az kétségtelen, hogy Moroder a jelentősebb figura, hiszen zenei innovációi alapvetően befolyásolták az elektronikus tánczene kialakulását, plusz a bajsza ikonikusabb, de Cerrone-nak is ott a helye a legendák között a képzeletbeli tánczenei hírességek csarnokában.

A párizsi Cerrone ráadásul speciális eset, hiszen dobosként érkezett a diszkóba, amelynek – ahogyan minden tánczenének – a dobritmus a leglényege, és ez volt az egyik legfőbb titka a zenéjének. Tizenkét évesen kezdett dobolni, tizennégy évesen már zenekarokban játszott, aztán 1971-ben alapító tagja volt a Kongas nevű csapatnak, mely csupa fehér francia zenészből állt, viszont vérbő afro funk-rockot játszott. Cerrone az első album után, 1974-ben személyi összeférhetetlenség miatt kilépett, egy időre a zenéléssel is felhagyott, lemezboltot nyitott, amely amerikai import lemezeket árult, ezeket hallva jött a felismerés, hogy neki is ebbe az irányba, a diszkó felé kell elmozdulnia.  Az első lemeze, a Love In C Minor 1976-ban jelent meg, a Malligator néven indított saját kiadójánál (miután az összes major visszadobta), majd ’77 februárjában kijött nemzetközi terjesztésben, és elment belőle hárommillió példány. A sikerszéria folytatódott a következő három albummal (Cerrone’s Paradise, Supernature, The Golden Touch), a másodikból nyolcmillió kelt el, Cerrone egymás után zsebelte be a Grammy-ket és a Billboard díjait. Igazi sztárnak számított, Amerikában és odahaza egyaránt; 1978 decemberében Párizsban 12 ezer ember előtt lépett fel egy 12 méter magas plexiüveg piramis alatt – na honnan ismerős ez a színpadi elem?

CERRONE-NAK A TÁNCZENE LEGMENŐBB BAJSZOSAI KÖZÖTT IS ÖRÖK HELYE VAN.

A Cerrone-hangzás lehengerlő volt, nem kis részben az előretolt, erőteljes lábdobnak köszönhetően, ami ma már a tánczenében alap, akkor még szokatlan volt. Ehhez jöttek a vadító funkbasszusok, az érzéki és popos dallamok, a fúvósokban és vonósokban gazdag nagyzenekari hangszerelések, a buja női kórusok – tulajdonképpen a klasszikus amerikai disco sound, franciás érzékiséggel áthatva. Cerrone az arculatban is tudatosan kijátszotta a szexkártyát, a lemezborítókon gyönyörű meztelen nők oldalán mutatkozott az alacsony, nem kifejezetten jóképű zenész. Az első két album a Moroder által (Donna Summer 1975-ös Love To Love You Baby lemezével) megteremtett trendet követte: a teljes A-oldalaikat a 16 perces címadó számok töltik ki. A formulába a Supernature hozott csavart: a tízperces szám baljós hangulatával, a disztópikus jövőképet festő, bújtatottan a génmanipuláció ellen szóló szövegével és szintetizátor-alapú űrdiszkójával kilógott a sorból, viszont ez lett Cerrone leismertebb és legjobb száma, nem vall szégyent az I Feel Love mellett.

A Supernature ugyanúgy betalált a későbbi techno-pioníroknál (Kevin Saunderson Larry Levantól hallotta a Paradise Garage-ben és life changing pillanatként emlékszik rá) és olyan house-úttörőknél, mint Danny Tenaglia (ő később remixelte is). Ahogyan Cerrone korai lemezei meghatározó élményt jelentettek a tánczene megannyi veteránjának Frankie Knucklestól Little Louie Vegáig, úgy a hiphopban is nyomot hagytak: a Rocket In The Pocket élő verziójából seregnyien hangmintáztak a Beastie Boys-tól MF Doomig. Mint sample- és inspirációforrás, a 90-es évek végén a French touch hullám kapta fel, 2001-ben Bob Sinclar készített egy tisztelgő re-edit mixlemezt (Cerrone bevonásával) és akkoriban volt utoljára releváns is (a 2002-es Hysteria albuma élvezetes disco-house, az eredeti forrásból).

A FRENCH TOUCH IRÁNYZATOT ITT HELYEZTÜK KONTEXTUSBA.

Moroderrel ellentétben Cerrone nem fordított hátat a zenének, a nyolcvanas évektől Jean Michel Jarre nyomdokaiba lépve ráállt a mega(lomán), többszázezres közönség előtti zenei eseményekre, emellett rendületlenül készíti a lemezeket: 1979-től az euro discót felváltotta a poprock és az electrofunk (ekkortól már énekel is, amit nem kellene), a kilencvenes évek elején belecsúszott a buta tuctucba és az ezotériába – mélyen buddhista, a ’94-es albuma a tibeti és a nyugati zene fúziója, a dalai láma írt hozzá kísérőszöveget –, az eddigi utolsó, 2010-es lemeze pedig a Cerrone Symphony - Variations Of Supernature címet viseli, ebből lehet következtetni a zenére.

Cerrone most a saját reneszánszát készíti elő, a fiatalabb korosztályokat megcélozva; remixete a Haimot (Moroder után), a saját számait sorra remixelteti aktuális producerekkel, a Supernature-t újonnan feldolgozta a Shoes Beth Dittóval. Hogy visszafiatalodása sikeres lesz-e, az tulajdonképpen mindegy, viszont a ’76 és ’78 közötti Cerrone az elektronikus tánczene minden fanjának kötelező.

a Shoes+Beth Ditto-féle Supernature:

és az első három Cerrone-album egyben: