Generációs Prodigy-élmény – Húszéves a Music For The Jilted Generation

Az idén húszéves elektronikus tánczenei albumok közül jelentőségét tekintve kiemelkedik a Music For The Jilted Generation, a Prodigy elementáris és eklektikus második albuma, amely lezárta a rave-korszakot és jóval komolyabb szintre lépett tovább – Liam Howlett zenei gyökereiből (hiphop, punkrock, techno, klasszikus) innovatívan építkező opus magnuma, melynek azóta sem ért a nyomába. A lemeznek itthon is vannak nagy rajongói az elektronikus zenei színtérről, akik most a hozzá fűződő személyes emlékeik mellett minden fontosat elmondanak róla.

Batta Róbert (Liquid Limbs):

A Music For The Jilted Generation hangzásvilága pontosan akkor jött, amikor jönnie kellett. Ráadásul olyan magasra tette a mércét önmaga számára is a Prodigy, hogy kb. azóta sem sikerült überelnie. Forradalmian új zenei fúziót hoztak létre, ami magában hordozza mindazt, amitől a modern tánczene igazán jó lehet: izgalmas ritmusképletek, meglepő, de mégis könnyen befogadható dallamok, dögös hangzás, változatos zenei megoldások minden egyes trekkben.Azt gondolom, hogy ez az album és az, hogy pont ebben az időszakban (1995) előzenekarként, több ízben is felléptünk a Prodigy előtt, mindenképp életem egyik legmeghatározóbb élménye, mind zeneileg, mind a koncertek emléke kapcsán. Talán mondhatom azt, hogy akkor került a Prodigy is a csúcsra és mi is a Liquid Limbsszel itthon. Jó volt velük kezet rázni a Pecsában és élvezni a backstage hangulatot, látni a kulisszatitkokat, a beállásokat, ahogy Liam kézzel játssza a Poison groove-jait egy Roland W-30 sampleren…

BATTA RÓBERT SZEMÉLYES PRODIGY-ÉLMÉNYE TAVALYI INTERJÚNKBAN IS ELŐKERÜL.

Karanyi:

A Prodigy második nagylemeze több mint egy évtizeden át nagy hatással volt rám és a zenei gondolkodásomra. Ellentétben az első lemezükkel, ami inkább még egy rave zenekar identitáskereső, és számomra inkább humoros anyaga volt, a Jilted Generationnek már mélysége és nagyon karakteres egyedisége van. Mai napig kedvencem a Break & Enter 2:20-nál kezdődő témája, a Full Throttle zongorás kiállása, a Voodo People 4:10-től kezdődő felépítése. Imádom a lemez hangjainak egyszerűségét és a progresszív rockból nyúlt szintetizátorhangzásokat. Sokszínű darab, ezáltal – ellentétben a mai elektronikus zenei albumokkal (amik tulajdonképpen már szinte nem is léteznek) – nem az egységes hangulatot, hanem az önálló dalokat állítja fókuszba. Liam Howlett mindig remekül értett az erős témákhoz és ez egyértelműen ennél a lemeznél érhető tetten elsőként: a zenék épülnek, változnak, megtörnek újabb témákkal és variálódnak korábbiakkal egy adott dalon belül is – ezt a tehetségét aztán a The Fat Of The Land lemezével vitte tökélyre.

Talán furán hangzik, de ez az album – ahogy az összes Prodigy-lemez – kifinomult és rendkívül okos zene. Howlett a saját korában képes volt az elemi erejű, tirpák hangzásvilágba észrevétlenül érzékenységet és lelket vinni. Annyi élményem köthető ehhez a lemezhez, amennyit egy méretes könyvben sem tudnék leírni: a 3 Kilos az első gimnazista nyaraimat és az első szerelmemet, a Skylined éjszakai autózásokat és az első bulizásaimat, a Speedway a latinnyelv-korrepetálásról való sorozatos ellógásaimat juttatja eszembe. Kazettán vettem meg spórolt pénzből, eredetiben, és walkmanen hallgattam rongyosra – ilyenkor minden alkalommal újra és újra szerelmes lettem ebbe az anyagba. Eddig már több ezerszer & still counting.

NA VAJON MELYIK VOLT KARANYI ELSŐ SAJÁT PÉNZEN VETT LEMEZE?

Metha:

Nagy Prodigy-fanatikus voltam, a Jilted album nálam egyértelműen a dobogó tetején helyezkedik el. Tizenhárom éves voltam, amikor megláttam a tévében a No Good videoklipjét, a zene elsőre már annyira magával ragadott, hogy csak tátott szájjal, full libabőrrel bámultam a tévét öt centiről. Aznap végig vártam; hogy ismételjék meg, felvettem VHS-re, onnan még átvettem magnókazettára és már ment is a walkmanbe. Teljes extázisban, naponta többször is meghallgattam és az iskolai füzettől az iskolai padon át mindenhova felírtam, hogy Prodigy. Rá egy-két hónappal egy osztálytársam mutatta meg a Voodoo People-t, nem mondta, hogy az is Prodigy, csak annyit, hogy hallgassam meg. Na attól is teljesen hipnotikus állapot jött. Kis idő múlva, mikor már két-három barátommal csak ezt a két számot hallgattuk, a tehetősebb osztálytársam vigyorgó arccal behozta az albumot CD-n, amit a papája vett. Átvettem kazettára, lerajzoltam a borítót és a benne lévő plakátot… Emlékszem, a plakátra évekig úgy tekintettem szinte, mint egy kegytárgy/ereklye. A Prodigy ezzel az albummal egyértelműen no 1. zenekar lett és meghatározó a zenei ízlésemben. A mai napig a Speedway az egyik kedvencem a lemezről, de nehéz külön kiemelni számokat. ’95 végén megszereztem az Electronic Punks filmet videokazettán, és volt rengeteg kalózfelvételem, amiket a Pecsában vettem, aztán ’96 környékén sikerült megszeretnem a CD-t is, és elkezdődött a Prodigy-kiadványok gyűjtése, ami máig tart. 2004-ben végre sikerült aláíratni a Jilted albumot. 2006-ban csináltam egy Prodigy-estet a MONO-ban, ami atom jól sikerült – talán ez volt az utolsó igazi prodigy-s megmozdulásom.


a lemezről négy számhoz készült klip. először jött One Love:

aztán a No Good:

majd a Voodoo People:

végül a Poison: