"Olyan, mintha festenék" - Matthew Barnes (Forest Swords)

Most szombaton, szeptember 21-én kerül sor a Trafó előremutató elektronikus zenei előadókat felvonultató Electrify-sorozatának második felvonására, melyen Vladislav Delay, a Tirzah & Micachu páros és Pamelia Kurstin mellett fellép a brit Matthew Barnes is, aki Forest Swords néven alkot sajátos és besorolhatatlan zenei hangulat- és tájképeket (palettáján összekeveredik az ambient, a dub, az IDM, a Timbaland-féle hiphop, a mai poszt-R&B, a poszt- és indie rock, a drone,a spagetti westernek zenéje és megannyi világrész tradicionális zenéje). A producer és gitáros Dagger Paths című minialbumával tűnt fel 2010-ben, majd idén augusztus 26-án jelentette meg első albumát Engravings címmel, így magyarországi bemutatkozása (élőben egy basszusgitáros kíséretében játszik) nem is lehetne aktuálisabb. Budapesti fellépése előtt telefonon beszélgettünk vele, hogy rendet vágjunk az "erdejében".

- Grafikusi végzettséged van. Dolgozol is ezen a területen?

- Igen, jelenleg a grafikai tervezésből élek, leginkább magazinoknak dolgozom. Izgalmas a napi munka és a zenélés között egyensúlyozni, de igazából nem okoz nehézséget, mert grafikát; vagy zenét készíteni számomra nagyjából ugyanaz; mindkettőhöz szoftvereket használok, tónusokkal, árnyalatokkal, textúrákkal dolgozom.

- Melyik volt előbb, a grafika vagy a zene?

- A grafika. Illetve, középiskolában játszottam pár zenekarban, de a Forest Swords később jött. Művészeti főiskolára jártam Liverpoolba, majd a diploma megszerzése után rögtön elhelyezkedtem egy lapkiadónál. De elvesztettem az állásomat, és akkor kezdtem el zenélni így egyedül, mert nem volt mit csinálnom és kellett valami, amivel elüthettem az időt. Tulajdonképpen ez adta a kezdő lökést a zenéléshez, hogy untam magam és nem volt jobb dolgom. (Fent a Dagger Paths, lentebb az Engravings Barnes által tervezett borítója látható - a szerk.)

- A grafika, a képalkotás, illetve általában a vizualitás hat a zenédre?

- Abszolút. A vizualitás mindig is jobban vonzott, a vizuális művészetekből több ihletet merítek, mint a zenéből, ezek a fajta impulzusok mélyebben is hatnak rám. Soha nem rajongtam zenekarokért, és ha zenét hallgatok, nincs az, hogy hú, én is valami ilyet akarok csinálni, ugyanakkor egy kiállítás, egy magazin vagy egy fotó nagyon tud inspirálni, a látottak hangokban lecsapódni.

 - Milyen zenéken nőttél fel, mik hatottak rád?

- Gyerekkoromban a rockzenét szerettem, meg a metált. Aztán jött a punk és a hardcore, olyan zenekarok, mint a Fugazi. Kizárólag a gitárcentrikus zenéket szerettem egészen addig, amíg el nem kezdtem járni a művészeti főiskolára, ahol teljesen új zenei hatások értek; ott hallottam először grime-ot, dancehallt és IDM-et, Aphex Twint és hasonlókat. Tulajdonképpen a zenémben ez a két irány keresztezi egymást.

- A Wirral-félszigeten élsz (amelyet nyugat felől a Dee folyó választ el Walestől, keleten a Mersey folyó, északon az Ír-tenger határol – a szerk.), ez mennyire tükröződik a zenédben?

- Közel van Liverpoolhoz, szóval nem valami eldugott, isten háta mögötti helyet kell elképzelni. Szuper dolog, hogy ha akarom, egyik nap bent vagyok a nagyvárosban, másik nap meg otthon, a zöldben és nyugiban. Wirral gyönyörű hely, és nagyon csendes. A békés, nyugodt légkör mindenképpen befolyással van a zenémre. Nekem szükségem van arra, hogy meglegyen a saját terem, és imádok otthon zenét csinálni, akár a szabadban is.

- Ez tisztára pasztorális idill! Az albumod viszont inkább egy távoli, ködbe burkolt, kissé nyomasztó és baljós vidékre vezet, vagy másképpen az élet árnyékos oldalára. Te is arra "laksz”?

- Azt sem mondanám, hogy a világ legboldogabb embere vagyok, de szeretek emberek között lenni, társaságba járni, beszélgetni, szóval alapvetően kifelé nyitott, kommunikatív típus vagyok. Ez nem jelenti azt, hogy nincs az énemnek egy befelé forduló, önvizsgáló oldala, és a zene tökéletes eszköz arra, hogy a személyiségemnek ezeket a belső, rejtettebb vagy akár vonásait kifejezésre juttassam. De erre nem törekszem tudatosan, amikor zenét csinálok, hanem egyszerűen ez jön belőlem. Ha direkt valami mással próbálkozom, az mindig hamisan hangzik, amivel nem tudok azonosulni. A Forest Swords név is jött magától: amikor megcsináltam az első pár számot, még nem volt hozzá név, és amikor visszahallgattam a zenéket, egyből ez a szókapcsolat ugrott be.

- Nagyon találó.

- Igen, én is úgy gondolom. Passzol a zenéhez, tökéletesen kifejezi a hangzásvilágom, miközben nem tudom megmagyarázni, miért ez lett. Egyszerűen a tudatomban ez a két szó rezonált rá.

- Hogyan születnek a számaid?

- A kiindulópont általában valami nagyon rövid, pár másodpercnyi ütem, vagy dallam, vagy hangminta, amiből az alap lesz, aztán ha az megvan, akkor erre viszem fel a többi réteget; hozzáadok, elveszek, aztán megint beleteszek és kiszedek valamit és így tovább - olyan, mintha festenék. Rengeteg "ecsetvonással” készülnek a számaim, nagyon sokáig pepecselek velük. Nem szeretek éjszaka dolgozni, és hamar elunom magam, így napközben, általában egy órát foglalkozom zenével, azt viszont minden nap. Három-négy számon dolgozom egyszerre, alakítom őket és közben szortírozok is, hogy melyiket érdemes befejezni és melyiket dobjam ki. Amúgy a zenémben minden hangnak megvan a pontos helye és az értelme, nincs benne semmi öncélú vagy felesleges.

- Hogyan kerültél a Tri Angle kiadóhoz?

- Ez egy hosszú történet, több éve szó van arról, hogy menjek hozzájuk. Viszont mivel én konokul ragaszkodom a saját elképzeléseimhez, ha zenéről van szó, így nem tudnám elviselni, ha egy kiadó beleszólna abba, amit csinálok, illetve állandóan felügyelne, vagy a nyakamra járna, hogy mi van már a lemezzel, és nem akartam belefutni abba, hogy esetleg ez legyen a helyzet a Tri Angle-lel, bármennyire is bírom, amióta csak létezik. Ezért úgy döntöttem, hogy előbb legyen meg az album és utána jöhet a megállapodás a kiadóval. A lemez készítése alatt is végig kapcsolatban voltam Robinnal (Robin Carolan, a Tri Angle alapítója - a szerk.), aki persze folyton azt kérdezte, mikor lesz már kész, mikor lesz már kész. A lemezt végül idén májusban fejeztem be, utána jelentkeztem nála, hogy most már beszélhetünk a kiadásról. Robin nagyon haladó gondolkodású és maximálisan érti, hogy mit akarok, úgyhogy örömmel lettem a Tri Angle család tagja, úgy érzem, tökéletes otthon a számomra. A Tri Angle-ösök közül Evian Christ jó haverom, nem messze lakik tőlem, szoktunk találkozni. Nagyon írom Haxan Cloakot, de igazából a kiadótól mindenkinek a zenéjét szeretem.

- Ami engem a legjobban megfogott az új albumon, az a "pszeudo-etnós” hatása, a zenében mintha arab, távol-keleti vagy szlávos dallamok, ritmusok, hangszerek szólnának. Ezek honnan jöttek?

- Ha azt kérdezed, honnan vettem őket: régi lemezekről. Ha kimintázok valamit, azt utána mindig újrajátszom vagy szétvagdosom és az elemeiből újat alkotok; ha nem változtatom meg az eredeti sample-t, akkor az nem az enyém, nem az én munkám, és azt nem szeretem. Előfordul, hogy csak egy másodpercet veszek ki egy hangszerből, ami elég ahhoz, hogy reprodukáljam a hangját és utána már én „játsszak” rajta - szóval a hangszer nem a sajátom, de a dallam vagy ritmus már igen. Én nagyon izgalmasnak találom, hogy a számítógépes zenealkotás lehetővé teszi, hogy mindenféle hangszerek megszólaljanak akkor is, ha nincs lehetőséged valódi zenészekkel dolgozni. Amúgy pedig számomra nem az az érdekes, földrajzilag honnan van a zene, hanem hogyan hangzik, milyen a tónusa, illetve milyen érzéseket kelt, mit indít meg bennem. Nem úgy állok hozzá, hogy na, akkor most kell egy kínai dallam.

- Számomra olyan az album, mintha ősi kultúrákat szólaltatna meg, de futurisztikus módon – szerinted ez találó?

- Azt hiszem, igen. Sok olyan dolgot szeretek, ami nem mai, modern, hanem régi időkből való; imádom a több száz évvel ezelőtti festményeket, rézkarcokat, szobrokat. Ezekben benne van szív és lélek, a mesteri tudás és az emberi kéz, és sokszor szinte felfoghatatlan számomra, hogy egy-egy ilyen műalkotás hogyan készült, ellenben ha mai elektronikus zenét hallgatok, simán felismerem a szoftvert, vagy a dobgépet, amivel csinálták, és ettől az egész érdektelenné válik a számomra. Szóval az, hogy vonzódom a régi korok művészetéhez, nyilván a zenémben is lecsapódik. Tényleg van benne valami ősi, bár én olyan zenét próbálok csinálni, ami nem helyezhető el pontosan térben és időben, hanem nyitott, szabadon értelmezhető. 

interjú: Forrai Krisztián

Egy szám az Engravings albumról, The Weight Of Gold:

A teljes Dagger Paths:

Burial és Four Tet közös száma, a Moth Forest Swords remixében:

A How To Dress Well Cold Nites című dala, amelynek Barnes egyik társzerzője és -producere volt: