Visszavonulás, búcsúturné, "á, úgysem" és tényleg nem. David Lynch rendezte új klip, meglepően elektronikus új dal, ma Nagy-Britanniában pedig megjelent az új album is. Trent Reznor a How To Destroy Angels kitérője után csak visszatalált a Nine Inch Nails-hez. Hesitation Marks-kritika. A menekülés különféle módozatai.
Kiadó: Columbia / Universal
Megjelenés: 2013. szeptember 2.
Stílus: rock, elektronika
Kulcsdalok: Copy Of A, Satellite
Trent Reznor az ingyenesen elérhetővé tett The Slip megturnéztatása után véget vetett a Nine Inch Nails-nek. Egy logikus döntés volt ez, hiszen az apaság és a stabilitás felé vezető úton nem lehet acsarkodva azt üvölteni, hogy „you know me, I hate everyone”. A kérdés az volt, megtalálja-e Reznor az új irányt. Az első biztató jel akkor jött, mikor David Fincher filmzeneírásra kérte fel őt. Reznor ahelyett, hogy saját beilleszkedésre való képtelenségéről írt volna súlyos opuszokat, hogy aztán azokat előadva gyűlölködve verje szét a színpadot, briliáns aláfestő zenét alkotott geek zsenikről (A közösségi háló) és szociális számkivetett torzszülöttekről (A tetovált lány) szóló filmekhez. Majd jött a How To Destroy Angels, amely az egészen addig egyeduralmi mániában szenvedő Reznor mellett a With Teeth óta a NIN-táborban közreműködő Atticus Ross-t és feleségét, Mariqueen Maandig-ot is befogadta. A formáció idővel valószínűleg felébresztette a mesterben szunnyadó kreatív erőket, aztán jött is a félig-meddig várható bejelentés: Reznor új NIN-anyagon dolgozik.
A Hesitation Marks a csúcslemez Downward Spiralhoz kötődik: a két alkotást a Mr Self Destructról szóló történet koncepciója kapcsolja össze, csak itt most arról szól a mese, mi történt, mikor a főhős rájött, nem szabad eldobni magától mindent. (A cím azokat a sérüléseket jelenti, amelyeket egy öngyilkosságot fontolgató ember ejt saját magán.) A két lemez közt további kapcsolódási pontot jelent a Russel Mills-féle gyönyörű borítódizájn és Adrian Belew gitáros vendégközreműködése. Azonban ha valaki az ipari zajokból gondosan összeállított, lelket sebző bonyolult hangmintákat, áthatolhatatlan gitárfüggönyöket, vagy őrjöngő gyűlölettől fűtött kirohanásokat vár, csalódni fog. Reznor eddig igyekezett minél vastagabb falat építeni maga köré, amellyel kizárhat mindent és mindenkit, most azonban olyan pillanatokat is megörökít, amelyben elsírja magát, ha szemtanúja lesz annak a harmóniának, ami az utcán vele szembejövő fiatal szerelmespárról sugárzik. Ez egy nagyon éles váltás és a dalok hullámzó színvonala tükrözi ezt. A lemez bivalyerősen nyit az előre kiszivárogtatott, önmaga irányában építő kritikát megfogalmazó, feszes Copy Of A-vel és a perfekt NIN-sláger minden elemével rendelkező Came Back Haunteddal. A további legjobb pillanatokat is élettel teli, szexi energiáktól fűtött groove-ok és harapós, táncos beat-ek jellemzik (Disappointed, Satellite, In Two). Viszont azokat a pozitív pólus felé extrém módon húzó dalokat (Everything, Find My Way), amelyek erősen kilógnak a NIN katalógusból, nem lehet egyelőre túl eredetinek nevezni. A Reznor-féle birodalom védjegyének számító indulat még mindig finoman átszövi a lemezt, a kétségbeesés viszont ezúttal az útkeresést színezi. A lemez sötétebb szekciójába átvezető, katartikus Various Methods Of Escape – akárcsak az album egésze – gyönyörűen illusztrálja, mit csinálnak ma az X generációnak azon tagjai, akik az önpusztítás valamely formáját választották, aztán túlélték: minden erejüket megfeszítve keresik a kiutat, a saját útjukat.
8/10
Katona Eszter
A lemez a Guardian oldalán teljes egészében meghallgatható, link a lejátszóhoz.
