„A felszabadult örömről szóljon” – Leskovics Gábor (Pál Utcai Fiúk)

Idén harminc éves a Pál Utcai Fiúk, a zenekar ma tartja ünnepli koncertjét a Budapest PARK-ban. Leskovics Gábor zenekarvezetővel vettük végig a PUF történetét a meredek felíveléstől az átalakuláson át a mai nyugodt munkatempóig érintve a punk-szálakat, a feleségével közös munkát, a dalszövegírás nehézségeit vagy épp azt, hogy mennyire maximalista. Nagyinterjú.

- Mi az első dolog, ami eszedbe jut a Pál Utcai Fiúkról, erről a harminc évről?

- Az életem. Ami fontos dolog történt velem az életben, az szinte minden benne van. Iszonyú tömény élményanyag gyűlt össze a zenekar körül. Még ha mostanában lassan is dolgozunk, azért folyamatosan koncertezünk, próbálunk, történik annyi minden a zenekar körül, mintha ez egy hagyományos munkahely lenne. Kavarog bennem minden, hiszen a magánéletemhez is sok köze van a PUF-nak, nagyjából a dalok is rólam szólnak. Ez vagyok én.

- 1983, Szigetszentmiklós, gimi, garázs, punk-feldolgozások, magyar punk és underground zenekarok feldolgozásai. Hogyan jutottak el innen addig, hogy oké, de most már saját számokat kellene írni?

- Először is, amikor elkezdtük, akkor a lényeg az volt, hogy amúgy is együtt töltöttük a délutánokat, együtt jártunk koncertekre, miért ne zenélhetnénk mi is? Legyen zenekar! Én már egy másik garázsban másik srácokkal játszottam Led Zeppelin-számokat, de aztán bejöttek a többiek, hogy segítsek nekik leszedni egy Sex Pistols-számot. Elkezdtünk velük is hülyéskedni, megtanultunk még pár Exploitedot, de ekkor még szóba se jött a dalírás. Úgy egy hónapja zenélgettünk, amikor Szigetszentmiklóson valaki szervezett egy koncertet, amin két blues-zenekar játszott és szóltunk, hogy izé, fellépnénk mi is.

- Helyi zenekarok voltak?

- Talán mindkettő a szomszédos Dunaharasztiból jött. Ekkoriban kezdett mindenki blues-t játszani, főleg a Hobo Blues Band miatt. Ez a koncert aztán rettenetesen jól sikerült. WKTP néven léptünk fel, és ezt a nevet a többiek addigra már jól körbegraffitizték Szigetszentmiklóson, még jóval azelőtt, hogy megalakult volna a zenekar, szóval az előzetes hype egész komoly volt. Amikor megjelent a plakátokon, hogy WKPT-koncert lesz, akkor már mindenki ismerte a nevet. Teltházas koncert volt, és lejátszottuk a másik két zenekart, pedig mi még nem tudtunk zenélni, ők meg már igen. Óriási akció volt, rohangáltunk a színpadon körbe és nagyon szerették az emberek, a végére rendes koncerthangulat lett csápoló tömeggel. Ez  nagyon megérintett minket, emlékszem mentünk haza után és azt éreztünk, hogy „úúú, ez a zenélés tök jó dolog!” A siker megérintett minket. A siker pedig egy hosszú lejáratú drog, aki egyszer ebbe belekóstol… Ha ez első koncerted sikeres, akkor egész biztos, hogy folytatni akarod. Ez volt az egyik dolog, de ezzel párhuzamosan bejöttek a magyar underground zenekarok és elkezdtünk járni a koncertjeikre. Addig Beatricére, meg P. Mobilra jártunk, de egyszercsak Bizottságra, Balatonra, Európa Kiadóra mentünk. És ezeknek a zenekaroknak volt egy nagyon fontos üzenete. Eddig a pontig a Piramis koncerten azt éreztük, hogy a színpadon vannak a rockistenek, eszünkbe se jutott, hogy a színpad egyszer számunkra is elérhető lesz. Ezek az iszonyú tehetséges zenészek eleve rockisteneknek születtek, mi meg vagyunk a nézők. Az újabb underground zenekaroknál meg azt láttuk, hogy egyik zenész az egyik együttesből simán átmehet a másikba. A Menyhárt Jenő az Európa Kiadóban énekel és gitározik, a Trabantba pedig beül dobolni.

VAJON MELYIK BALATON MELLETTI TELEPÜLÉSRŐL ÍRT DALT A PÁL UTCAI FIÚK?

- Láttátok, hogy leomlanak a falak és bevett formulák.

- Itt nem az számított, hogy ki milyen gyorsan tud gitározni, hanem a hangszerelések és az üzenet. Ennek hatására jött, hogy akkor mi is kezdjünk el saját dalokat írni. Eleinte nyilván zenei kópiák voltunk csak, de ahogy egyre többet játszottunk, kezdtünk rátalálni a saját hangunkra. 1987-től kezdtük el igazán komolyan csinálni, nagyjából innentől kezdve találta meg a zenekar a saját hangját.

- A legelső dalok még punkszerzemények voltak, fel is léptetek az 1985-ös paksi Totál ’85 punkfesztiválon.

- Igazából mi soha nem voltunk punkok, de nagyon jó punk ismerőseink voltak. A baráti társaságban voltak punkok, meg amikor még korábban sokat csöveztünk szerte az országban, akkor nagyon jó punk barátokra tettünk szert, így Juhász Misire is, aki például ezt a paksi fesztivált szervezte és aki nagyon fontos figurája volt a magyar punknak. Ő hívott meg minket, mint barátait erre a fesztiválra. Volt bennünk egy punk attitűd, de nem feltétlenül zeneileg. Meg a punkkal járó romboláshoz mi kispolgárok voltunk. Nagyon sok punkdolgot megcsináltunk, ott volt például a csövezés, és kicsit érintettük a céltalan rombolást is, például volt, hogy összeszedtünk ötven üres üveget, amiket rákötöttünk egy drótra, és elindultunk vele lefelé a negyedikről a lépcsőn kurva gyorsan üvöltve, azok törnek szét, a többiek meg kintről figyelték, ahogy a panelben sorban kapcsolódnak fel a villanyok. De maximum ennyi volt, ennél a határnál nem mentünk tovább, külső jegyekben és zenében sem igazán tartoztunk a mozgalomhoz. Szerettük a punkzenekarokat, a magyarokat különösen, de mi konzervatívabbak voltunk és zeneileg is más izgatott bennünket. A Totál ’85-ön különben volt egy másik Pál Utcai Fiúk zenekar is, és csak néztünk, hogy mi legyen, végül mondta a Misi, hogy ő minket hívott Pál Utcai Fiúkként, úgyhogy akkor ők lettek a Pállott Szájú Fiúk, mert mondtuk, hogy mi már két koncerten is voltunk Pál Utcai Fiúk.

- Az 1987-es demó és a gyökereitek alapján is sokkal inkább az Európa Kiadó-s, Kontroll Csoport-os zenei világhoz tartoztatok. Ekkoriban már egyre népszerűbb koncerteket adtatok, felmerült bennetek, hogy jó lenne egy lemezt is kiadni?

- Á, meg se fordult a fejünkben. Ez a zenekar 1987-ben kezdett el igazából működni. Leszerelünk, ’87 őszén elkezdődnek a koncertek. A leszerelés után gyakorlatilag napi nyolc órát a próbateremben töltöttünk, és kurva keményen kezdtünk dolgozni, azért mert elhatároztuk, hogy mi ezt akarjuk csinálni, na nem úgy, hogy ebből akarunk élni, de elkezdtük komolyan venni a zenekart.

- A folyamatos próbák mellett dolgoztatok valamit?

- Persze, mindenki dolgozott, de az összes szabadidő erre ment el. Nagyon fontos lett számunkra a zenekar, egyszerűen azért, mert a katonaság alatt szembesültünk azzal, hogy kezd ismertté válni. Előtte ugye megcsináltuk az 1985-ös demót, de azt akkor még csak magunknak, a haverjainknak. Viszont a katonaság alatt egy csomó helyről kezdtük el visszahallani, hogy ezt mások ismerik. És ez nagyon felspannolt minket. Elkezdtük látni, hogy ennek a dolognak van értelme. Ezzel párhuzamosan jött az, hogy kezdtünk picit leválni az undergroundról, ugyanis az underground kezdett egy picit magába zuhanni. Azt láttuk, hogy rengeteg underground zenekar alakult hirtelen, az Európa és a Kontroll hatására, de majdnem mindegyikben az volt, hogy szomorú, lehorgasztott fejű emberek sötét ruhában énekeltek a halálról. Mi meg tele voltunk élettel a katonaság miatt, iszonyatosan tombolni akartunk, és házibuliba járni, és szórakozni, két kanállal enni az életet és azt akartuk, hogy a színpadról is ez jöjjön le. Azt mi tudatosan találtuk ki, hogy basszunk oda mindenkinek, menjünk fel a színpadra, játsszunk le mindenkit, törjünk szét mindent, és haljunk meg a színpadon. Ez nagyon fontos volt, hogy iszonyatosan tegyük oda magunkat minden egyes alkalommal. Tényleg az volt, hogy ’87, a józsefvárosiban kezdtük, első koncerten ötven ember, a másodikon kétszáz, a harmadikon már nem fértek be, akkor ugyanígy át az FMH-ba, aztán át az Almássy Téri Szabadidőközpontba, aztán jött a Fekete Lyuk a nézőcsúccsal, aztán a Petőfi Csarnok és a rendszerváltás. Eddigre megtöltöttük a Petőfi Csarnokot.

- Ekkor már elkerülhetetlen volt, hogy legyen lemezetek.

- Megint a körülmények szerencsés összejátszása zajlott le, mert a rendszerváltáskor alakult vagy tíz lemezkiadó és mindegyik zenekarokat keresett. Kapóra jött egy olyan együttes, amelyik megtölt egy PeCsát, de még nincs szerződése. El is kezdődött egy újabb korszak a zenekar történetében, ami már a profivá válás útja volt. Mindenkit kirúgtak a munkahelyéről, mert jött az őszi turné, a tavaszi turné, bárhova mentünk, mindenhová visszahívták a zenekart. Felmentünk évi száz koncert fölé. Én egy művelődési házban dolgoztam hangtechnikusként és engem is behívatott az igazgató, emlékszem még csak nyár volt és mondta, hogy eddig 15 nap fizetett szabit vettem ki és 100 nap fizetetlent, szerinte ezt a munkaviszonyt ne folytassuk.

- Az első két lemez (Ha jön az álom - 1990, A bál - 1991) eléggé egyívású, hiszen nagyrészt az addig felgyűlt dalokat tartalmazzák és túl azon, hogy máig értékes, maradandó a rajtuk hallható zene, rendkívül népszerű lemezek is, hiszen például a Ha jön az álom… vinylkiadása ma 8-10000 forint körül szerezhető be, ami azt jelenti, hogy féltve őrzik a rajongók.

- Abból azt hiszem ötezer példány jelent meg vinylen. De akkoriban még ugye a kazetta ment igazán. Hivatalosan huszonvalahány ezer ment el belőle összesen, de utólag kiderült, hogy a későbbi menedzserünknek, aki akkor még a Proton lemezcégnél dolgozott, az volt ott a munkája, hogy a konyhába be volt állítva száz kétkazettás deck és egész nap másolgatta a kazettáinkat. Tehát a lemezcég hamisította a saját kazettáit. Felénk hivatalosan eladtak huszonöt ezret, de az bőven ötven volt. Akkor persze nem lehetett tudni, rendszerváltás eleje volt, senki nem számlázott semmivel.

- A bál hasonlóan sikeres volt, szinte megállíthatatlannak tűnt a zenekar. Ekkoriban mi járt a fejetekben? Hová lehet még szintet lépni?

- Azt érzékeltük, hogy mindig megdöntjük az előző csúcsainkat, hogy minden megy. Nagyjából ezen a ponton kezdődtek el a bajok. Egyre profibbá vált a zenekar és elkezdődött egy zenei széthúzás. Addig nagyjából én írtam a zenéknek a 70%-át, a szövegeknek meg a 90%-át. Én nagyjából tudtam, hogy milyen zenei világban szeretnék maradni, lényegében amit addig is hoztunk, nyilván úgy, hogy közben fejlődünk. A többiek pedig egyre inkább zenészként kezdtek gondolkodni és egyre többféle stílust próbáltak bevonni. „Legyen egy kis jazz!” „Legyen benne funky is!” Menjünk az LGT felé, a profik felé, hagyjuk ezt az alteros közönséget kicsit magunk mögött, hogy a szakma is mondhassa rólunk, hogy „igen, ezek nagyon jók!” A szakma persze nagy ívben szarta le a zenekart. Nem akarom magam kivonni ebből a folyamatból, hatottunk egymásra. A harmadik (A nagy rohanás - 1992) és negyedik (Szerelemharc - 1994) lemez viszont már ebből a katyvaszból tevődött össze. Abból, amit én hallgattam és amit a többiek. A nagy rohanáson érződik ez a leginkább, azon már szerepel jazz-dal is, hard rock-szám is, rockos funky, minden. Nagyon eklektikus lett. Nekem, mint zenekarvezetőnek nem kellett volna hagynom azt.

- Ekkor már érezhető volt, hogy mindez a rajongóknak is kezd fura lenni?

- Nem. Azt éreztük, hogy minden, amit csinálunk, az sikeres lesz. Koncerteken sem volt visszaesés. Nyilván voltak olyan rajongók, akik lemorzsolódtak, de ez természetes folyamat. Nem volt viszont olyan szakmai újságírás, mint mondjuk Angliában, ahol megírják, hogy „figyeljetek srácok, baj van, ki kéne találni, hogy milyen zenét akartok játszani.” Na, ilyen nem volt, mi meg csak mentünk előre. Zenekarvezetőként nekem kellett volna annak lenni, de nem voltam elég keménykezű. Nekem kellett volna mondani, hogy „menjetek, csináljatok egy jazz mellékprojektet, de a Pál Utcai Fiúk-lemezen nem lesz jazz!” Én meg azt gondoltam, hogy „jó, hát ők ezt szeretik, a haverjaim, miért ne lehessen rajta a haverjaim dala?” Nem voltam elég keménykezű, de akkor még nem is láttam a helyzetet ennyire tisztán. Az igazán nagy bajok ott kezdődtek, amikor a zenekar eljutott a tízéves születésnapi koncertig a Budapest Sportcsarnokban. A harmadik lemez bemutatója a Körcsarnokban volt, színültig telt ház, az olyan 3500 ember, de még rengetegen kint maradtak. A menedzsment azt mondta, hogy nincs más csak a BS, minden zenekar álma. De mondták, hogy előtte egy évig sehol se koncertezhetünk, mert ki kell éheztetni a rajongókat. Ez megindított a zenekaron belül egy bomlást. Nekünk lételemünk volt a koncertezés. Mindez elvezetett egy félházas BS-ig, ami szakmailag bukás. Közben pedig 6000-en voltak, tehát ha mondjuk az Olimpiai csarnokban tartjuk a koncertet, akkor meg gigasiker.

- Rossz döntések születtek.

- Egyszerűen a menedzsment hatására és persze azért bennünk is bennünk volt, hogy számunkra nincs határ. „Mi lesz a BS után?” – kérdeztük. „Majd megyünk Amerikába és világsztárok lesztek!” Na ekkor már tudtam, hogy baj van. A koncertezés hiánya belső feszültséghez vezetett és egyre inkább kezdtünk eltávolodni egymástól.

- Egy meredeken felfelé ívelő pályán egyszerre törés keletkezett.

- Egy olyan zenekar, mint amilyenek mi voltunk, hogy egy garázsba bemegy öt haver és ott kiosztják egymás között a hangszereket és abból eljutnak a BS színpadáig, ezzel lényegében elértünk mindent, amit egy ilyen zenekar elérhet. Nem tudtuk, hogy mit kezdjünk azzal, amit elértünk. Nem tudtuk, hogy hova tovább. Nem kezdtünk el azon dolgozni, hogy ezt hogyan lehet megtartani. Egyféleképpen lehetett volna, amit csináltunk, azt egyre jobban csinálni, kijelölni, hogy ezek között a keretek között, ezen az úton kell haladnunk. De ezt mi nem tudtuk. Kiszállt az Ernő (Papp Ernő gitáros 1987-től – a szerk.), kiszállt a Zeli (Zelenák Tibor dobos 1983-tól – a szerk.). Elkezdtünk zenészeket keresni, jött egy hosszas útkeresési időszak. Megváltunk a menedzsmenttől is. Nagyon meggyűlöltem a sportcsarnokstátuszú zenekar titulust, amibe belekerültünk. Újra klubzenekart akartam csinálni a PUF-ból, de aki megmaradt a zenekarban, például a Gyuri (Turjánszki György basszusgitáros 1983-2008 között – a szerk.) is nagyon egyetértett ezzel, ő is nagyon szeretett klubozni. Ráadásul ekkortól alakultak a vidéki városokban is rockklubok, annyi koncertünk volt, amennyit csak szerettük. Ez az időszak tartott a kilencvenes évek végéig, amikorra kialakult a mostani felállás magja, Molnár Balázs gitáros 1996-ban szállt be, Farkas Zoltán dobos 1999-ben és mindketten alkotó módon álltak hozzá a zenekarhoz. És ez adott egy új löketet. Eddigre már tudtam, hogy mit akarunk csinálni, és ehhez megvoltak a megfelelő emberek is.

- A PUF-dalok népszerűségéhez nagyban hozzájárult az a tény, hogy bár nem voltatok politikus zenekar, de a szövegeiden még úgy is átjött egyfajta társadalmi hangulatkép, ha pusztán egy szerelmes dalhoz íródtak.

- Ez egyáltalán nem volt tudatos. Én a mai napig úgy írok szöveget, hogy amikor leülök és elkezdem, akkor nem tudom, hogy miről fog szólni. Amikor összeáll három-négy versszak, akkor látom csak, hogy nagyjából miről szól.

- Előbb születik egy szöveg és arra írsz dalt, vagy párhuzamosan zajlik a kettő?

- Általában a jobb szövegek előbb születnek. De egy jobb szövegre általában már hallom a dallamot, úgyhogy megvan a következő lépés is. De amúgy minden szöveg rólam szólt, vagy a környezetemről és ezért nem is voltam vele tisztában, hogy mennyire van politikai, vagy társadalmi tartalma. Annyira volt, amennyire engem érdekelt a politika. Az volt a szerencsés helyzet, hogy a gondolataim valamennyire találkoztak a közönség gondolataival. Nem voltam extrém figura, érdekelt sok minden, de főleg az, hogy éljünk. Fiatalon vonultam be katonának, mert beadtam egy kérvényt, hogy egyszerre vigyenek el a többiekkel a zenekar miatt és engem nagyon megviselt a katonaság. Lelkileg nagyon komoly próbatétel volt, ott találkoztam először az élettel. Amikor véget ért a katonaság az nekem egy megváltás volt, utána azt akartam, hogy erről a felszabadult örömről szóljon minden. Azt gondolom, hogy ez volt az egyik titok. De, hogy ez a zenekar ennyi ideig együtt maradt, ahhoz kellett az a közönség, aki ezeket a dalokat megszerette és soha nem hagyta cserben a zenekart.

- A kilencvenes évek közepi útkeresés időszaka alatt mennyire írtál dalokat?

- Írtam, de csökkenő intenzitással, és szövegírásban kicsit visszavetett az, amikor találkoztam azzal, hogy a dalszövegeknek milyen ereje van. Én mindig magamnak írtam a szövegeket, de amikor jöttek a nagyon durva rajongói levelek, hogy mennyit jelent ez a szöveg, mert ilyen családi tragédia és olyan nehéz helyzeten segített át, és itt volt a családi erőszaktól kezdve minden, akkor azt mondtam, hogy „Úristen, én nem akartam üzenetet közvetíteni, égő fáklyaként kivezetni a tévelygő embereket a sivatagból”, úgyhogy onnantól, amikor leírtam valamit, akkor elkezdtem végtelenül felülvizsgálni, hogy ebben mit fognak belelátni. És ez a mai napig eléggé nehézzé tette a szövegírást. Előtte is erős belső szűrőt használtam, de utána ez még megsokszorozódott. Száz dalszövegből kilencvennyolc a fiókban landolt.

- A kilencvenes évek második felében elkezdtél más zenekarokkal is játszani.

- Először az Üllői Úti Fuck-ban, majd Peter Ogival, aztán a Kispál és a Borzzal eleinte vendégként, majd állandó vendégként, plusz gyerekem született, Anikóval (Potondi Anikó, a PUF énekesnője, Leskovics Gábor felesége – a szerk.) rendes család lettünk, ez is más körülményeket eredményezett. Innentől már nem csak a PUF-ról szólt az életem, hanem a három dolog, a PUF, más zenekarok, ma már ugye a Kiscsillag is és család kezdett folyton változóan egymás elé kerülni. A mai napig ezt csinálom és lehet is csinálni okos beosztással, de ennyi minden mellett kevesebb idő marad az alkotásra. Nekem az alkotás nem egy olyan dolog, amit bármikor tudok csinálni, ahhoz egy kicsit ki kell ürülnöm. Ilyen az utóbbi tíz évben nem nagyon volt, például, hogy három hétig ne legyen koncert, se semmi. Annyi a szerencse, hogy a gitárosunk, Molnár Balázs elkezdett egyre több zenét és később szövegeket is írni, úgyhogy most már sokkal több dalt ír, mint én.

- Az viszont meglehetősen ritka, hogy valaki a feleségével van egy zenekarban, ez könnyíti, vagy nehezíti az együttes életét?

- Amikor gyerekünk lett, akkor lehetett volna ebből egy kis nehézség, de szerencsére olyanok voltak a nagymamák, hogy versenyeztek, hogy kinél lehessen a gyerek, ilyen szinten ez nem volt gond. Maga az alapsztori az volt, hogy az 1983-as zenekarindulás után 1984-ben jött el az a pillanat, amikor Anikó és a barátnője, az Erika bejöttek a próbaterembe, hogy szeretnének énekelni nálunk. Felraktak valami Beatles-számot és mutatták, hogy tudnak énekelni. Mi meg szakértő módon bólogattunk, hogy jól van! Örültünk neki, mert a Kontrollban is volt énekesnő. Én gyakorlatilag a második próbán beleszerettem az Anikóba, ő meg mondta, hogy ő nem. Aztán úgy öt év után mondta, 1989-ben, hogy na jó, mégis. Párhuzamosan emelkedett a zenekar és kapcsolatunk is, jártunk, összeköltöztünk, 1996-ban megszületett a lányunk. Mindegyik építőkocka következik a másikból.

- Beszéljünk még az utolsó két Pál Utcai Fiúk-lemezről, a 2000-es Ha jön az élet… egy kicsit elveszett lemez, nem kapta meg a neki járó figyelmet.

- Szerintem azért volt fontos lemez, mert továbbvitte, amit a PUF korábban jelentett, de az új elemek miatt korszerű is volt, a hangzása is megfelelő volt. Olyan lemez volt, amilyent szerettünk volna készíteni, ebből a szempontból ez volt az első tudatos lemezünk. A többinél inkább az ösztönösség uralkodott. Tudtam, hogy mit akarok mondani, és ezeket milyen eszközökkel lehet elmondani. Most is ez az egyik kedvenc PUF-lemezem. Bár eklektikus, de ez végig önazonos és mederben van tartva. Nem volt menedzsmentünk ekkoriban, elsikkadt a lemez, pedig rettenetesen büszkék voltunk rá. A közönség is nagyon gyorsan megszerette. Ekkor történt meg, hogy elkezdett fiatalodni a közönségünk és ez megint továbblendítette a zenekart.

- A következő nagylemezig, a 2008-as Legelőig viszont megint sok idő telt el, igaz besűrűsödtek körülötted a dolgok, elindult a Kiscsillag is.

- Időpara volt. Állandó vendég lettem a Kispálban, ami rengeteg időmet elvitte. Talán többet is, mint amennyit kellett volna, hogy engedjek, de ott is alakultak egymásból a történések. Mindannyian jó barátaim lettek.

- A Kiscsillag is ennyire spontánul alakult?

- Az se volt előre eltervezve, a Lovi meg a Rezső (Ózdi Rezső, a Kispál és a Borz korai felállásának tagja és a Kiscsillag basszusgitárosa - a szerk.) elkezdtek dalokat írni és egyszer csak észrevettük, hogy kész egy lemezanyag és hirtelen lett egy zenekar. És több lett belőle, mint aminek indult.

- Amikor számot írsz, akkor el tudod dönteni, hogy Pál Utcai Fiúk lesz belőle, vagy Kiscsillag?

- Nem. Bár ez inkább csak a zenékre vonatkozik, a Kiscsillagba direktbe nem írtam szöveget, csak olyan volt, hogy a Lovi mondta, hogy ez tökre tetszik neki, tegyük bele ide. Nekem a két zenekar, zeneileg ugyanarról a tőről fakad, de zeneszerzésnél sem tudom, hogy milyen dal lesz a végén abból, amit éppen írok. Nem írok más módszerrel az egyik zenekarba, mint a másikba. Van a számítógépen olyan három-négyszáz dal, ami ott mosolyog és a jó részük soha nem lesz megcsinálva. Most párhuzamosan mindkét zenekarral dolgozunk az új lemezen és nagyon sok ötletemet megmutattam mindkét együttesnek és van olyan dal, amin mindkét zenekarral dolgozunk. Eldől majd, hogy melyikkel működik jobban.

TÉNYLEG EGY ŐRKUTYÁRÓL SZÓL A KISCSILLAG LEGFRISSEBB DALA ÉS KLIPJE?

- A 2008-as Legelő sokkal egységesebb lemez, hangzásban és hangulatilag is. Például sokkal több rádiós sláger is lekerülhetett volna róla.

- A Legelőt azért játszotta a Petőfi, bár többet meg nem. A szakmában kissé fura a PUF megítélése, „van még ez a zenekar? Nincs?” De amikor a Legelőt rotációban játszották, akkor nagyon látványos volt, hogy a fiatalok megint megindultak a koncertekre. Ekkoriban már végképp tudtuk, hogy mi az, ami jól áll nekünk, már végképp a saját utunkat jártuk. Olyan időszakban született az a lemez, amikor nagyon könnyen dolgoztunk, két lemezanyagnyi szám volt készen. Mondtam is, hogy a következő lemez fél év múlva meglesz, aztán látod, megint eltelt jópár év (mosolyog).

- Már 2011-ben is nyilatkoztad, hogy idén biztosan megjelenik az új lemez.

- Már a 2008-as koncerteken mondtam, hogy jövőre lesz új lemez, fel is volt véve egy csomó dal. csak aztán elkezdtem mondogatni, hogy ezen még kellene dolgozni, és jött minden más. Lehet, hogy tudtunk volna csinálni négy-öt lemezt is azóta, de azok nem lettek volna 100%-osak. Nem szeretek úgy lemezt csinálni, hogy van rajta öt szám, amit fel tudok vállalni és öt, amit nem. Meg itt is igaz az időtényező. Ha lett volna egy jó lábtörésem, akkor már kész lenne két lemez. Sajnos nem tört el a lábam (nevet). De még nem mondtam le arról, hogy idén megjelenjen az új lemez.

- Maximalista vagy?

- Ha PUF-lemezt csinálunk, akkor igen. Enyém az végső szó, úgy érzem, hogy ez az én zenekarom, szóval maximálisan fel kell tudnom vállalni.

interjú: Dömötör Endre
portréfotók: Lékó Tamás

az első lemezről való Nehéz Idők: 

a PUF egyik legnagyobb slágere A bál:

a 2000-es albumról való Bilincs:

a Legelő címadó slágere: