A tinédzserlét univerzális keserve – harminc éves a Violent Femmes bemutatkozása

Azt hiszed, hogy csak széles terpeszben ördögvillázva válthatod meg a világot? Úgy érzed, hogy a popiparban egyedül a szépfiúk lehetnek sikeresek? Tán azt gondolod, hogy ha nincs Never Mind the Bollocks-pólód, nem is lehetsz vérbeli lázadó? Ha az összes válaszod is igen, ne csüggedj. Három reménytelen külsejű srác ugyanis úgy tudta elkészíteni a 80-as évek egyik legfelejthetetlenebb lemezét, hogy a Marshall-ládákba nem akartak, máshova pedig nem tudtak bedugni semmit. Ők voltak a milwaukee-i Violent Femmes, kik bemutatkozó albumukkal csendes forradalmat hirdetettek, amely aztán hangosabb lett annál, mint amire bárki is számított volna.

1983-ra a klasszikus értelemben vett punk már kihalóban volt a könnyűzenei színtérről, megüresedett helyére pedig egyszerre tartott igényt a műfaj összes mutációja és zabigyereke a poszt-punktól kezdve a szinti-popon át egészen a new wave-ig. A nagy kavalkádban az addigra el-elmosódó stílushatárok miatt idővel olyan dolgok is elkezdtek beférni a lázadás és a rendszerellenesség fogalmai alá, amelyek mindaddig szentségtörésnek számítottak – ebben a tekintetben pedig a Violent Femmes volt a lehető legnagyobb eretnek. Nem elég ugyanis, hogy az együttes tagjai, hogy komoly társadalmi ügyek helyett folyamatosan saját kisded tinédzser-nyavalyáikkal voltak elfoglalva, de erősítők, torzítópedálok és bekarikázott A-betűk helyett egy nyamvadt akusztikus gitár és néhány klassz popdal körül forogtak a gondolataik; ráadásul célkeresztjükben korántsem a blaszfémia, a politika vagy valami ehhez hasonló hülyeség állt, hanem az, hogy végre találjanak egy olyan lányt, aki hajlandó lenne egyáltalán szóba állni velük. A ’83-as esztendőt követően a hármasnak pedig minden esélye megvolt arra, hogy teljesítse is ezt a feladatot.

A Violent Femmes annak idején megmutatta, hogy nem csak a karakteres külső, a heves attitűd vagy a súlyos problémák mellőzhetőek a punk kelléktárából, hanem az olyan alapvetőnek hitt elemek is, mint mondjuk az elektromos gitár. A csapat több évtizedes működése is lényegében ezen a megállapításon alapult: a formáció ugyanis úgy tudott végig figyelemfelkeltő és rebellis maradni, hogy zeneileg sokkal közelebb állt hozzá a 60-as évek folkvilága, mint néhány téglával betört kirakatüveg; sőt, pont, hogy csupasz, konvencionális természete volt az, ami végül meghozta számára a sikert. Az élőben nagy technikai arzenált nem igénylő bandára ugyanis épp utcazenélés közben figyelt fel az addigra már befutott The Pretenders legénysége, a nagy találkozás pedig a Femmes kvázi-előzenekari pozíciójával végződött Chrissie Hynde-ék egy helybéli koncertjén. Az első szerencsés fordulatot aztán több is követte, és mikorra a triónak végre lemezszerződése lett, karrierje már lényegében sínen volt, amit a sokra méltatott, ma már milliós példányszámban elkelt bemutatkozó korong; egy szép és (kisebb-nagyobb megszakításokkal) máig tartó pályaív; valamint a bőven megérdemelt legenda-státusz is könnyedén bizonyíthat.

Persze a dolog nem volt ilyen egyszerű, sőt. Hosszú és keserves út vezetett a győzelemhez, ami nem is az együttes megpróbáltatásait, hanem inkább az énekes-gitáros-dalszerző Gordon Gano tinédzserkorát foglalja magába. Zenekara debütjének számai ugyanis javarészt még a dalszerző gimis korában íródtak, a sokak számára idilli periódust ő azonban egy rossz álomként élte meg, ami érthető is. Hiszen lássuk be: tizenévesnek lenni nem egyszerű dolog. A testedre szőr, az arcodra pattanások nőnek; a suliban az osztálytársak, otthon pedig a szülők zaklatnak állandóan; sosincs elég pénzed megvenni, amit szeretnél; és természetesen az igaz szerelem is messzire elkerül. Ráadásul (és ez a legeslegrosszabb mind közül) még ha belegebedsz is, akkor sem tudsz összehozni magadnak egy rendes dugást. Nagyjából ezek voltak a sarokpontjai az immár harmadik ikszébe lépő, öncímű Violent Femmes-bemutatkozásnak is, ami így kísértetiesen olyanra sikerült, mint egy frusztrált tini titkos naplója. Ganót azonban két dolog is megkülönböztette bármelyik középiskolástól. Egyrészt az, hogy minden további nélkül tudta úgy elővezetni sérelmeit, hogy azok másoknak is érdekesek legyenek; másrészt pedig az, hogy a gondolatait képes volt olyan fergeteges, bármikor fütyörészhető popszámokba tömöríteni, melyek már fél hallgatás után kirobbanthatatlanok lesznek az ember emlékezetéből.

A Femmes alapvető ütőkártyái tehát az alábbiak voltak: a feszes, mesterien dallamos és iszonyatosan fertőző folk-punk szerzemények; valamint a keserű pubertásélet univerzális helyzete, amit az énekes oly’ szellemesen prezentált, és amellyel pont azért annyira egyszerű azonosulni, mert valamennyien átesünk rajta. A vezető ugyanis olyan, mint egy durcás kisgyerek és egy szerencsétlen, mégis imádnivaló méregzsák keveréke, aki humoros, savas, sőt, néhol már-már borzongató módon mesél sérelmeiről, magányáról, és persze a nagy Ő utáni mániákus epekedéséről, amit vagy térden csúszva próbál kifejezni (Please Do Not Go) vagy pedig úgy, hogy vicsorogva követeli a fatertól a kocsit, hogy este legyen hol kiélnie mocskos fantáziáit álmai nőjével (Gimme the Car). Az alapból rendkívüli szövegeket pedig még magasabbra emeli, hogy Ganónak tizenkettőt is sikerült megírnia a világ legjobb dalai közül – a Femmes számai ugyanis egytől egyig már-már otrombán, felháborítóan óriási slágerek, melyek bármelyikére egy egész karriert lehetne építeni; hát még, ha egy egész tucat van belőlük. Hatásvadászattól, műviségtől és feedbackzajtól megtisztított gitárzene ez, ami fölösleges pózok nélkül önnön őszinteségével, sebezhetőségével és melódiáival hódít, és amit kortalansága miatt ugyanannyira élvezhet egy srác a XXI. században, mint bármelyik fiatal harminc esztendővel ezelőtt. Hiszen akár a pörgős, intenzív darabokkal, akár a lassabb, morózusabb nekifutásokkal próbálkozunk, pillanatok alatt úgy rabul ejt a korong, hogy soha többé ne tudjunk kikecmeregni a csapdájából, igaz miért is akarnánk? A Violent Femmes ugyanis van annyira nagyszerű, hogy arra, aki még a hatására sem fogja örökre a szívébe zárni a zenekart, tényleg nem érdemes pocsékolni a minőségi popzenét.

Azoknak, akik kételkednek a csapat punkságában, el kell mondanunk, hogy a Femmes a Feart, a Gun Clubot vagy az X-et is támogató Slash kiadóhoz szerződött, és azt sem árt tudni, hogy Ganóékról maga Marky Ramone mondta azt, hogy a 80-as 90-es években egyedül ők tartották a lendületet a műfajban. Persze nem csak a Ramones-dobos rótta le tiszteletét az együttes előtt: dolgozott fel tőlük számot a Gnarls Barkley (Gone Daddy Gun), egyértelműen továbbvitte az örökségüket a Weezer, és kifejezte feltétlen imádatát az a kismillió ember is, aki végül beadta a derekát az anyag hívogatásának. Ekkora távlatból pedig már nem csak az látszik kristálytisztán, hogy a korong szemernyit sem öregedett; hanem az is, hogy ennyi briliáns szöveget és ennyi briliáns szerzeményt egy helyen találni, ha nem is lehetetlen, de mindenképpen emberfeletti erőt igénylő feladat – legyünk hát hálásak ennek a három remek zenésznek, hogy nem csak megspórolták nekünk a keresést, de tálcán nyújtották elénk az utóbbi harminc év egyik legélvezetesebb dalcsokrát.

Judák Bence

(Megjegyzés: mivel az album ’87-es újrakiadása még két olyan, az eredeti megjelenés évében rögzített dallal bővült, melyeknek köszönhetően a mű csak még nagyszerűbb lesz, mint amúgy, a cikkhez is ezt a verziót vettük alapul.)

a cím nélküli,1983-as Violent Femmes-debütálás teljes egészében:

a lemez nyitószámának, a Blister In the Sunnak a klipje:

a Gone Daddy Gone videója:

az Add It Up élőben: