Ha lenne még egy életem – David Bowie visszatérései

Megannyi identitáscsere és külsőváltás után még egy tíz évig tartó remeteszerep is belefért David Bowie életébe. Szinte el sem kezdődött az év, máris bombaként robbant az előre borítékolhatóan egyik legnagyobb szenzációja: Bowie előbb új kislemezzel (Where Are We Now?), majd március 11-én egy új, Tony Viscontival felvett stúdióalbummal (The Next Day) jelentkezett, az elsővel egy teljes évtizednyi némaság után. A REC010 Újrakezdők fókusztémája természetsen Bowie-val is kiemelten foglalkozik.

Persze akad, akinél a tíz éves pauza bevett normának számít, de az ezredforduló környékén rendkívül produktív énekes korábban soha nem tartott ekkora megszakítást pályája során. Mindez jó kiindulási alapot nyújt arra, hogy áttekintsük Bowie csendes éveit, és elgondolkozzunk: mennyire számít jó PR-fogásnak egy hosszú szünet utáni visszatérés?

Némi túlzással persze Bowie valamennyi megmozdulását tekinthetjük váratlan visszatérésnek: a hatvanas évek közepén induló karrieren végigtekintve a poptörténet egyik legérdekesebb és legtanulságosabb pályaíve rajzolódik ki, egy önmagát folyamatosan és kényszeresen újraformáló karakterrel a középpontban. A korai évek kislemezeinek saját helyét kereső R&B és mod sztárjelöltje, a bemutatkozó album music hall entertainere, a világűrben ragadó Tom őrnagy, az 1970-es The Man Who Sold The World női ruhában pózoló apokaliptikus rockere, az 1971-es Hunky Dory camp énekes-dalszerzője, a Marsról érkező Ziggy Stardust nagy áttörést meghozó karaktere... és még mindig csak 1972-ben, Bowie nagy évtizedének elején járunk.

ÍME BOWIE LEGKORÁBBI ÉVEINEK RÉSZLETES FELTÁRÁSA.

A folytatás Bowie szürreáliába forduló életében: a kokainra rákapó Ziggy Amerika-tripje, a teátrális Diamond Dogs turnén helyébe lépő fehér soul énekes, a Los Angelesben napvilágot látó Thin White Duke figurája, majd az amerikai őrület elől Nyugat-Berlinbe menekülő, magát ismét újraértelmező Bowie Brian Eno-val készített, korukat megelőző kísérleti albumai. A hetvenes évtizedre Bowie bohócnak maszkírozva tekintett vissza a Scary Monsters lemezen, majd három éves szünet után addigi talán legsokkolóbb lépéseként elegáns, öltönybe bújt globális arénapop-sztárként tért vissza az 1983-as Let’s Dance-szel. Aztán egyre gyengébb lemezek, kínos duettek Tina Turnerrel és Mick Jaggerrel, a Tin Machine zenekar, ami nem igazán tudott az lenni, ami akart, később kokettálás az elektronikával – Bowie pályája második felében némileg elvesztette a fonalat.

A kilencvenes évtized végére úgy tűnt, David Bowie felhagyott a szüntelen imázs- és stílusváltásokkal. Igaz, az az évtized nagyrészt még az elektronikus és indusztriális hangzás jegyében telt karrierjében (a Black Tie White Noise, a 1.Outside és az Earthling című lemezekkel), de az 1999-ben kiadott ’hours...’ visszatért az élő hangszeres megszólaláshoz, és az énekes több évtizedes pályája különböző korszakainak változatos megidézéséhez.

A HÍRES BERLINI PERIÓDUST KÜLÖN CIKKBEN IS FELDOLGOZTUK.

Hasonló nyomvonalon haladt tovább Bowie az új évezred elején is: az immár saját kiadójánál, az ISO-nál megjelentetett, remekül sikerült új albumai, a 2002-es Heathen és a 2003-as Reality egyformán idéztek az életmű korai, közép- és késő hetvenes évekbeli, de még a sokáig cikinek tartott nyolcvanas évekbeli periódusaiból is. Mindkét új albumot masszív turné is követte (a 2002-es Heathen Touron teljes egészében elhangzott a berlini korszak csúcslemeze, a Low is), úgy tűnhetett, a még mindig fiatalos és kiváló színpadi előadó Bowie belépett kései, neoklasszicista korszakába.

A bajok 2004 nyarán, a Reality koncertkörút alatt kezdődtek: Prágában félbeszakadt az énekes fellépése, akkor még azt lehetett hinni, hogy egy becsípődött ideg miatt. A két nappal későbbi scheeßeli koncertet követően azonban Bowie-nál elzáródott artériát diagnosztizáltak, és a turné ilyen kurta módon véget is ért. A lábadozó énekes a következő években időnként még színpadra lépett (2005-ben az Arcade Fire, 2006-ban David Gilmour, majd Alicia Keys meglepetésvendége volt), háttérvokálozott a TV On The Radio harmadik albumán, és új dalai is felbukkantak filmzenékben (Shrek 2, Stealth), de még 2006 tavaszán kijelentette, hogy egy évig sem új lemezre, sem szóló élő fellépésre nem érdemes számítani tőle. Végül kicsit tovább tartott.

A Bowie-marketinggépezet persze az elveszett évek alatt is olajozottan pörgött, sorra jelentek meg a klasszikus lemezek (a cím nélküli 1967-es debütálás, az 1969-es Space Oddity, az 1972-es The Rise And Fall Of Ziggy Stardust And The Spiders From Mars, az 1973-as Aladdin Sane, az 1974-es Diamond Dogs, az 1976-os Station To Station) felújított deluxe újrakiadásai, egy 1972-es Santa Monica-i koncert felvétele, a Reality turnét megörökítő dupla album, a Space Oddity negyvenedik évfordulós digitális kislemeze... mégis, 2009-re több hír szólt Bowie fiának, Duncan Jones-nak Moon című filmrendezői bemutatkozásáról, mint az idősebb Jonesról, akiről legfeljebb egy-egy paparazzi-fotó bukkant fel a sajtóban időnként. Az évtized fordulója, a Station To Station album újrakiadásának idejére talán már a legelszántabb rajongók is lemondtak arról, hogy hősük háza tájáról valaha még örömhírek érkeznek. A következő állomás: The Next Day.

A LEMEZ TITKOS KÉSZÍTÉSÉRŐL A KÖZREMŰKÖDŐK NYILATKOZTAK UTÓLAG.

Bowie hivatalos honlapja az énekes hatvanhatodik születésnapján, január 8-án jelentette be a közel két éven át teljes titokban rögzített új album megjelenését, s a hónapokkal korábban kiszivárgó lemezek korában élő világ azonnal felkapta a fejét – idáig kiválóan működik a stratégia. Innentől kezdve nagyjából teljesen mindegy is, hogy mit tartalmaz a Next Day. Szerencsére egy kimondottan erős anyagot kapunk Bowie-tól. Egy ilyen hosszú alkotói szabadság utáni visszatérés esetén a tudatlan zenebarát hajlamos valami nagyon ambíciózus, az Outside-hoz fogható albumszörnyeteget várni, erről azonban szó sincs, a Next Day nagyjából ott folytatja, ahol a történet a Heathennel és a Reality-vel megszakadt, igaz, annál valamivel sötétebb hangnemben, de ez még mindig a tíz évvel ezelőtti, neoklasszicista Bowie, akinek már nem nagyon kell semmit bizonyítania.

Az évtizednyi szünet után visszatérő Bowie megteheti, hogy az új lemez borítójához egyik legikonikusabb albumának, a ’'Heroes"-nak a tasakját hasznosítsa újra; megteheti, hogy a lassú, atmoszférikus, a Next Day hangzását ily módon egyáltalán nem reprezentáló beharangozó kislemezzel félrevezessen mindenkit; de még azt is megteheti, hogy ne adjon interjúkat (a kötelező promóciós körök feladatát a producer Visconti vállalta magára), és néhány hivatalos fotón kívül csupán magát a kész albumot szabadítsa rá a világra. Megteheti, hiszen a Where Are We Now? kislemez így is a brit iTunes lista élére került órákkal megjelenése után, az album is remek kritikákat kap, és persze a brit albumlistán is az első helyen nyitott.

A sajtóban Bowie helyett interjúkat adó Tony Visconti azt állítja, hogy az énekes nem tervez ugyan turnét, de a titokban tartott két év alatt zenekarával huszonkilenc új dalt vettek fel, melyek közül a Next Day standard kiadására tizennégy fért fel (a deluxe verzión van három további rövidke darab). Hogy mi lesz a többi dal sorsa? Az énekes állítólag még 2013-ban szeretne újra stúdióba vonulni. David Bowie vissza van térve.

Deimanik László

a Where Are We Now? visszatérő kislemez videója:

a Tilda Swintonnal forgatott The Stars (Are Out Tonight) klipje: