Ha morbidak meg modorosak szeretnék lenni, mondhatnánk azt, hogy a rock and roll meg a halál kéz a kézben járnak, de mivel sem ezek, sem azok nem vagyunk (sőt, a túlzás újságírói főbűnét is megpróbáljuk elkerülni), inkább úgy fogalmaz(z)unk: a könnyűzene hazai és nemzetközi története tele van emblematikus zenészhalálokkal, közte számtalan olyan esettel, amikor egy-egy fontos zenekar frontembere távozott el idő előtt. Összeállításunk apropója természetesen a Republic-énekes, Cipő halála és a zenekar körül kialakult helyzet (folytatják/nem folytatják, lesz új énekes/nem lesz új énekes, lesz új név).
Az ilyen halálesetek sok esetben zenekarok végét jelentették (lásd: Nirvana), számos alkalommal azonban az érintett együttesek fogták magukat és nekiveselkedtek, hogy „kívülről” kooptált, vagy a zenekar tagjai közül előrelépő új frontemberrel folytassák. Kevés kivételtől eltekintve minimum nyögvenyelős, leginkább kínos és/vagy súlyosan sikertelen folytatásokról, hosszasan futott (lásd az 1977-es repülőgép-szerencsétlenségben három tagját elvesztő Lynyrd Skynyrd máig tartó próbálkozásait), felesleges tiszteletkörökről beszélhetünk. Vannak persze olyan sztorik is, mint mondjuk az Alice In Chains története, melyben az elhunyt legendás frontembert nem követte csereszabatos énekes, ám a folytatás nem kínos vesszőfutás, és nem is aprópénzre váltott legenda, sőt, az új produkció még a középszerűségnek is simán fölibe megy – mi több, egy kifejezetten szerethető lemezt fial (és májusban érkezik a folytatás is) –, az új zenekar mégsem pótolja a régit. Nézzünk most néhány pozitív és (kicsit több) negatív példát arra, amikor a könnyűzenészek azt gondolták, van élet a halál után.
AC/DC
A hetvenes évek végén tulajdonképpen már a világsztár státusz és a nagy amerikai áttörés küszöbén álló ausztrál AC/DC-nek például sikerült egy pótolhatatlannak tűnő tagot pótolni. A zenekar már dolgozott 1979-es Highway To Hell című lemeze folytatásán, amikor 1980. február 19-én Bon Scott egy autó hátsó ülésén a halálba hányta magát. Scott halála után a zenekar először a feloszlás, később a folytatás mellett döntött. Több énekest is teszteltek (többek közt a Slade-frontembert, Noddy Holdert, ám a tutit végül egy olyan frontember személyében találták meg, akit korábban még maga Bon Scott is emlegetett zenésztársainak. A befutóval, a meghallgatáson a Whole Lotta Rosie-t és az Ike és Tina Turner-féle Nutbush City Limits-et éneklő Geordie-énekes, Brian Johnsonnal rögzített 1980-as Back In Black végképp világsztárrá emelte az ausztrál ötöst – Amerikában például huszonkétszeres platina lett.
Joy Division/New Order
A Joy Division sem szállt sírba énekese, Ian Curtis halála után – azaz, hogy pontosan fogalmazzunk, a Joy Division sírba szállt, azonban megszületett egy majdnem azonos felállásban startoló utódzenekar, az egy új tagot – Stephen Morris dobos barátnőjét, Gillian Gilbertet – beemelő New Order (a cikk nyitóképén), mely természetesen elődje zenei világát is továbbvitte, vagy legalábbis kiindulási alapnak tekintette. A két zenekar egymáshoz való viszonyának méricskélése, leginkább persze jelentőségük hasonlítgatása örök téma – egy biztos, a New Order nem egy elcseszett folytatás (mégha ma, Hook kiválása után, arra is példa, hogy önmaga jogán is megszűnni képtelen).
ZENEKARI POLÓKON IS SOKÁIG TOVÁBBÉLHET A MÚLT, AZ ELSŐ JOY DIVISION-LP BORÍTÓJA EGY JELLEMZŐ PÉLDA.
The Doors
Nem úgy, mint a Jim Morrison utáni Doors – az tényleg egy óriási tévedés volt. Miután a Los Angeles-i négyes frontembere 1971. július 3-án meghalt Párizsban, a többiek egyfelől nem vettek be új énekest (hanem a vokális feladatokat Robbie Krieger és Ray Manzarek vette át), másfelől befejezték azt a lemezanyagot, melynek munkálatait még 1971 júniusában megkezdték, nyilvánvalóan azzal a tudattal, hogy Morrison soha nem, vagy a fene se tudja mikor tér vissza Amerikába. Mind az 1971 októberében kiadott Other Voices, mind a jazzes 1972-es Full Circle bukásnak bizonyult. A zenekar, mely ebben az időszakban még európai turnéra is indult, 1973-ban feloszlott (hogy aztán, alkalmanként, különféle énekesekkel, sokféle néven fellépjen itt-ott, vagy készítsen kínos új dalt bizonyos Skrillex-szel).
A 27-ESEK KLUBJÁNAK JIM MORRISON IS TAGJA, ITT ÖSSZESZEDTÜNK TUCATNYI 27 ÉVESEN ELHUNYT ELŐADÓT.
Queen
A Queen is folytatta a folytathatatlant. Egyre kínosabb és kínosabb inkarnációkban és kontextusokban. Freddie Mercury, akiről 1988 óta suttogták, hogy AIDS-es, s aki halála előtt közvetlenül hivatalosan be is jelentette mindezt, 1991. november 24-én hunyt el a szerzett immunhiányos tünetegyüttes nyomán kialakult tüdőgyulladásban. Zenésztársai egy év múlva egy Wembley stadionbeli óriáskoncerttel tisztelegtek emléke előtt, melyen többek közt Elton John, George Michael, David Bowie, Robert Plant és Annie Lennox is fellépett. Nagyjából itt kellett volna befejezni. Három évvel később – ez még talán belefér az ízléses lezárásba – Made In Heaven címmel kijött a Queen utolsó sorlemeze, melyet a három túlélő zenész korábbi stúdiómaradékokból rakott össze. A zenekar, egész pontosan Brian May és Roger Taylor, azonban továbbra is aktív maradt. Léptek fel Pavarottival, Zuccheróval és Robbie Williams-szel, koncerteztek a Nelson Mandela által szervezett, az afrikai AIDS-helyzetre reflektáló 46664 koncerten Dél-Afrikában, s kiadták a már valóban hajánál előrángatott Greatest Hits III című válogatást, rajta egy Wyclef Jeannal közösen rögzített hiphoposított új Another One Bites The Dust-változattal. Hosszabb szünet után, 2004-ben May és Taylor bejelentették, hogy újra turnézni fognak, mégpedig a Free és a Bad Company egykori énekesével, Queen + Paul Rodgers néven, az időközben visszavonult John Deacon nélkül. A 2005-2006-os turnét 2008-ban ráadásul még egy gyenge stúdióalbum is követte (The Cosmos Rocks) melyet a három zenész annak rendje és módja szerint turnéra is vitt. A Queen + Paul Rodgers formáció 2009-ben végül felbomlott. A két veterán zenész azonban ezen a ponton sem állt meg. Többször is felléptek – hakniztak – brit és amerikai kereskedelmi televíziós tehetségkutatók döntőseivel, majd 2012 nyarán több koncertet is adtak az American Idol nyolcadik évadjának emblematikus figurájával, Adam Lamberttel. Az állandó pénztermelő Queen brand természetesen forgott a londoni olimpia megnyitóján is: az opening ceremony extravagáns zenefolyamában May a Brighton Rock szólóját vezette elő, majd Roger Taylorral és a friss brit szólóénekes-üdvöskével, Jessie J-jel a We Will Rock You-t nyomták el, mindenki örömére.
INXS
Az ausztrál INXS Michael Hutchence 1997. november 22-én – máig tisztázatlan körülmények közt – bekövetkezett halála után nem oszlott fel, de az elkövetkező két évben csak egy-egy alkalommal lépett színpadra, akkor is össze-vissza énekesekkel – többek közt a nyolcvanas évek végének brit üdvöskéjével, Terence Trent D’Arbyval is. Új állandó énekese 2002-ben lett a zenekarnak, amikor a 2000 májusa óta a túlélő tagokkal turnézó egykori Noiseworks-énekes, Jon Stevens-t az INXS rendes tagjává avatták. Az új fiú nem maradt sokáig – egy évvel később már szólókarrierjét építette, a sikeres folytatásban reménykedő Farriss-ék pedig televíziós show-t gründoltak, Rock Star: INXS címmel, s reménykedtek, hogy megtalálják az igazi utódot, aki végül 2005-ben érkezett meg a győztes, a kanadai J.D. Fortune személyében. Fortune kifejezetten sokáig, 2011-ig turnézott az INXS-szel – menetközben, 2009-ben, egy zavaros nyilatkozatháború közepette „majdnem kirúgták, de visszavették” –, sőt még egy sorlemezt is rögzítettek együtt (Switch, 2005). Az ausztrál zenekar 2010-ben Original Sin címmel készített egy sok közreműködős (többek közt: Brandon Flowers, Rob Thomas, Ben Harper, Gabriella Cilmi, Tricky) önfeldolgozás-lemezt, végül 2012-ben adta be a kulcsot – az utolsó évben egy észak-ír dalszerző-énekessel, Ciaran Gribbinnel turnézott és készített új dalokat.
Németh Róbert
beszéljenek a dalok arról, hogy megérte-e folytatni, íme egy 2009-es Alice In Chains-dal, a Check My Brain:
az AC/DC új énekessel visszatérő albumának címadó dala, a Back In Black:
a New Order és a Joy Divisionre még kísértetiesen hasonlító Doubts Even Here az első lemezről:
a Morrison nélküli első Doors-lemez nyitódala, az In The Eye Of The Sun:
a Paul Rodgers-szel kiegészült Queen:
a 2005-ös Hutchence-nélküli INXS:
