„Baszki, te nagyon elcseszett vagy!” – The Men (interjú)

A brooklyni punkos, poszthardcore-os The Men 2008 óta aktív, 2010 óta minden évben szorgalmasan kiad egy új lemezt és 2011-es Leave Home óta egyre népszerűbb és jobb. A 2012-es Open Your Hearton a címhez hűen nyitottak country-s, surf rockos hatások beengedésével, az idei New Moonon pedig még színesebb lett a zene, és ezzel párhuzamoson alakult, bővült a tagság is. Így aztán nagyon örvendetes, hogy Budapesten egy klubban láthattuk ezt a menő kvintettet, melynek háromötödével (plusz a hangmérnökkel) készítettünk Lemeztáska típusú, nagyon jó hangulatú interjút, ami során a zenekar tagjai is sok érdekességet megtudtak egymásról. Hát, nincs mit, fiúk! Vagyis Férfiak!

- Mi az első zenei emléketek?

Kevin Faulkner (basszusgitáros, nyitóképen balról az első): - Honnan vetted ezt a kérdést? A régi főnököm is mindig ezzel kezdi az interjúit. Mondjuk nincs még rá kész válaszom. (nevetnek)

Rich Samis (dobos, balról a második): - Az enyémre nem emlékszem, de a húgoméra igen (még jobban nevetnek). Megvolt nekünk kazettán Meat Loaftól a Bat Out Of Hell (1977-es nagylemez, minden idők egyik legtöbb, nagyjából 43 millió példányban elkelt albuma – a szerk.) és valamiért imádta hallgatni három-négy éves korában. Egy kis hordozható kazettás magnót cipelt körbe a lakásban és folyton Meat Loaf szólt rajta. „Á már megint a Meat Loafot hallgatod, menő!” Fogalmam sincs mi tetszett neki annyira rajta, elég szarul szólt. Én is szerettem azt a lemezt, de azért ne felejtsük el, hogy Meat Loafról beszélünk (a jókedv innentől végig jellemezte a beszélgetést, képzelje oda a kedves olvasó hárommondatonkként a kacagást, nevetést, röhögést).

Nick Chiericozzi (gitáros-énekes, balról a harmadik): - Nekem is lánytesóhoz kötődik, a nővéremhez, aki tizenhárom évvel idősebb nálam. Az emlék az, hogy ugrálunk az ágyán és Billy Idolt hallgatjuk. Ez olyan 1985-ben lehetett.

Kevin: - Basszus, nekem is tesós a sztori! A bátyámnak megvolt a Metallicától az …And Justice For All kazettán. Azt hiszem a nagynénénk vette neki és persze anyánk volt az, aki kidobta a szemétbe. Anyukánkkal sokat autóztunk erre-arra, mert apánk sokat dolgozott és a kocsiban rengeteg zenét hallgattunk. Nem nagyon emlékszem, hogy pontosan miket, de ezek az első zenei emlékeim.


LEGUTÓBB PATRICK WOLF MESÉLT NEKÜNK ANYUKÁS-AUTÓS-ZENEHALLGATÓS ÉLMÉNYEIRŐL.

- És ez el is vezet minket a következő kérdéshez, miket szerettek hallgatni, miközben utaztok?

Kevin: - Nagyon különböző zenéket, attól függ, hogy hova és miért utazo,. Ezek meghatározzák, hogy mit szeretek hallgatni, de valami mindig szól.

Nick: - Igen, ez így van. Attól is függ, hogy milyen napszakban. Bizonyos zenék egyszerűen jobban szólnak reggel.

Kevin: - Mást rakok be, ha munkába indulok, mást, ha tengerpartra.

Rich: - Basszus nekem megint a tesómat kell előhoznom! Erre a turnéra kölcsönkértem tőle az iPodját és felraktam rá olyan zenéket, amiket direkt most szerettem volna, utazás közben hallgatni. Kicsi a tárhelye, úgyhogy nincs nagy választék rajta, de ilyesmik például, hogy SPK, korai indusztriális zenekar, az első két lemez. Lényegében nem hallasz mást, csak ezt „kkkkrrrcccssssssssssss” aztán meg ezt „ááááááááááááááááééééééááááá”. Na az az, amit napközben szeretek hallgatni. Nagyon idegesítő.

Kevin: - Akkor miért hallgatod?

Rich: - Fogalmam sincs. De imádom azokat a lemezeket. Különösen most, hogy nagyon kimerültek vagyunk, fáradtak, betegek, úgy érzem, hogy ez a zene az, ami továbblök, hogy csinálni tudjam, folytatni a turnézást. Energetizál valami vicces módon.

(a szintén ott ülő, beazonosítatlan negyedik ember felé pillantok, ne érezze magát kiszorítottnak) Hangmérnök: Én nem vagyok a zenekar tagja.

Mindenki: - Ő a hangmérnökünk.

- A hangmérnök is hallgat zenét utazás közben, nem igaz?

Hangmérnök: - Tegnap nagyon nagyot bólogattam a Faces egyik lemezére, az A Nod Is As Good As A Wink… To A Blind Horse-ra (az 1971-es lemez címét nem egyszerű összerakni, de négyüknek csak sikerült). Szeretem azt a lemezt, de még soha nem hallgattam fülhallgatóval, elképesztően jó élmény volt, pontosan olyan, amilyennek egy klasszikus rocklemeznek lennie kell.

Kevin: - Akkor holnap meghallgatjuk közösen.

- Van olyan kedvenc lemezetek, amit éjszaka szerettek hallgatni, sötétben, mondjuk elalváshoz?

Kevin: - Én minden este ugyanazt az egy dalt hallgatom, elalvás előtt. Egy mexikói népdal a Párizs, Texas filmzenéjéből. Harry Dean Stanton énekli a filmben (Cancion Mixteca a címe – a szerk.)

Nick: - Minden egyes éjszaka, tényleg?

Kevin: - Bizony.

Nick: - Aztamindenit, haver.

Kevin: - Itt a turnén nem, mert mindannyiótoknak hallgatnia kellene. De ha tudom, akkor mindig meghallgatom. Vagy néha esetleg Paul McCartney-tól a One Of These Days-t.

Nick: - Hm. Meglehetősen nyilvánvaló, de igaz: én egy Sleep-lemezt szoktam (minden korábbinál nagyobb röhögés). A Dopesmokert (egy 2003-as stoner/doom lemez, amin lényegében egy 64 perces dzsemmelés hallható – a szerk.). Elindítom és nyolc perc után már (lebiggyeszti a fejét és tátott szájjal alvást imitál). De mindig ez van, nagyon jól működik. És persze fülhallgatóval, ami pár óra múlva nyomni kezd és felébredek.

Rich: - Mostanában nem ugrik be semmi, amit direkt alváshoz hallgattam volna, de úgy tíz éve nagyon sok Slayert hallgattam és rájöttem, hogy ha felteszem alváshoz a Reign In Blood-ot, akkor mindig nagyon-nagyon őrülteket álmodok.

Kevin: - Ú, baszki, te nagyon elcseszett vagy!

Nick: - Baszki, akkor ezért ébredsz fel olyan gyakran sikítozva! (magas hangon utánozza) „Én nem tehetem meg!”

Rich: - Egy haverom mesélte, hogy mindig a Mercyful Fate-et hallgatja elalváshoz, és felébred egy ponton, elkezdi üvölteni valamelyik szám szövegét, belevág az öklével egyet a falba és visszaalszik. Szintén róla terjedt, hogy amikor a Mercyful Fate feloszlott, annyira dühös lett, hogy végigment az utcán, külvárosi kertes negyedről van szó és betörte az összes ott parkoló autó ablakát.

Kevin: - Bazmeg.

- Mi volt az a lemez, ami miatt elkezdtetek zenélni?

Kevin: - Ride The Lightning (a Metallica 1984-es lemeze – a szerk.). Cliff Burton szerettem volna lenni, egészen két évig, amíg meg nem halt egy buszbalesetben.

Rich: - Először a nagybátyám dobszerelésén kezdtem tanulni, ami a nagyiék pincehelyiségében volt. Mindig egy Green Day-dalt doboltam. Melyik is volt az a nagy sláger? Nem a Longview, hanem a Basket Case. Meg a Smells Like Teen Spirit-et. Fel is vettem őket szalagra, és visszahallgattam, hogyan hangzik. „Ta-da-ta-da-cc, hm, nem is rossz.”

- Mi most a kedvenc zenekarotok? Miket hallgattok mostanában?

Kevin: - Én most George Harrison második lemezét hallgatom állandóan, a Living In A Material Worldöt. De tényleg folyamatosan körbe-körbe.

Rich: - Én a Destruction Unitot mondanám. Új zenekar, de nagyon jó. Jegyezzétek meg a nevet! Na jó, barátaink Arizonából, de tényleg elképesztőek. Abban a zenekarban mindenki más tripen van, mint a normális emberek. Olyan, mintha ledobtak volna néhány embert a sivatag közepére, hogy alakítsanak zenekart.

- Kedvenc Tom Petty-lemezetek (szintén hahotázó nevetés, a kérdés a mostanában az általuk interjúkban hangoztatott Tom Petty-szenvedélynek szólt, de mint kiderült épp az interjú napján próbáltak jegyet foglalni a frissiben meghirdetett Tom Petty-koncertekre)?

Nick: - Kurva jó kérdés.

Kevin: - Nagyon durván sokat hallgatom mostanában a Hard Promises-t (1981-es lemez), de a legjobb azt hiszem a You’re Gonna Get It! (1978-ból).

interjú: Dömötör Endre
fotó: Lékó Tamás

Kevin kedvenc altatódala a Párizs, Texas című filmből: 

ez pedig az új The Men-videó, az I Saw Her Face: