"Az első koncertélményem Elvis volt” – Fenyő Miklós (interjú)

Koncertélmény rovatunkban a Recorder magazin nyolcadik számában Fenyő Miklóst szólaltattuk meg. 1957-ben ott volt egy Elvis Presley-koncerten, 1989-ben a drogokról beszélgetett Jerry Lee Lewis-zal, 2008-ban elutazott Amerikába egy koncert kedvéért. 1982-ben megtöltötte a Budapest Sportcsarnokot, 1995-ben pedig a Népstadiont is. Fenyő Miklósnak van mesélnivalója színpadi és színpadközeli élményekről, amelyeket örömmel megosztott velünk. A felidézett emlékek közt szó esik egy 1965-ös budapesti koncertről, amiről mutatunk egy döbbenetes amatőr filmfelvételt.

- Mi volt az első meghatározó koncertélménye?

- Minden valószínűséggel Elvis Presley. Amikor Elvisnek megjelent a Love Me Tender című filmje, akkor 1957-et írtunk és én véletlenségből New York Cityben éltem (1956-tól a szüleivel - a szerk.). Elvis a filmpremier alkalmából jött el New Yorkba, és ez elég ritkán fordult elő pályafutása során. Nyilván részt vett a filmpremieren is, de ehhez kapcsolódóan volt egy exkluzív koncertje, ami tényleg exkluzív volt, meghívott vendégekkel, filmesekkel, polgármesterrel, zártkörűen a Madison Square Gardenben. Na erre a koncertre teljesen véletlenül az én New Yorkban élő, akkor 16 éves unokanővérem valamilyen ügyes módon szerzett két jegyet a szülei révén, és engem is bevitt. Tíz éves voltam. Nem olyan híres koncert ez, de nagyon sok mindent láttam és hallottam azon az estén, amiből az egyetlen igazán magával ragadó dolog, az maga Elvis volt. Láttam azt a fajta közönség megnyilvánulást, amit odáig soha életemben nem láttam. Rettenetesen meghatározó élményt kaptam azon az estén, és ezt először onnan tudtam, hogy napokig, hetekig álmodtam a koncertről. Egy tíz éves pesti kölyöknek ezt látni New Yorkban merőben felfoghatatlan volt.


- Őriz még más koncertélményeket az amerikai éveiből?

- Nem volt jellemző, hogy koncertre jártunk volna, de van még egy élő zenei élményem, de annak semmi köze a rockzenéhez. Ez pedig egy Leonard Bernstein koncert volt. Ő akkor még csak zongoraművész volt, a West Side Story és a többi főműve később született. Gershwin-estet adott a Radio City Music Hallban, oda pedig az apámmal mentünk el ketten. Gershwint is nagyon szerettem, akkora már pötyögtem a műveit zongorán. Az is egy klassz élmény volt, de a rockzenéhez nem hasonlítanám. Nagyon sok mindent láttam és hallottam az ott tartózkodásunk évei alatt a tévében, moziban, rádióban, de koncertemlékem csak ez a kettő volt.


- Hazatérve a hatvanas évek közepén milyen koncertélmények érték Budapesten?

- Időközben ugye a brit invázió terjedt a világban, mint a pestis, úgyhogy Magyarországra is elért és nem maradtunk ki belőle. Az első nagy meghatározó hazai koncertélményem egy névtelen brit banda volt. Annyira nagy volt az éhség az ilyen zenék iránt, hogy a Kisstadiont megtöltötte egy olyan zenekar, amiről talán senki nem hallott, mindegy volt, hogy kik játszanak, a lényeg, hogy Angliából jöttek. Elég volt kiírni ennyit, meg feltenni három gitárt és egy dobot a plakátra. Az volt a zenekar neve, hogy Stovepipe No. 4. Özönlöttek rájuk az emberek, ez 1965-ben volt. Nem volt egy maradandó élmény, de engem is bebolondított a dolog. Aztán jött 1967-ben a Nashville Teens, annak mindkét koncertjén ott voltam. Egyrészt ők is játszottak a Kisstadionban, másrészt játszottak az Ikarus Művelődési Házban, hogy ez hogyan történt, azt nem tudom (nevet). Akkor nekem az akkori zenekarommal volt egy klubunk az Ikarus Művelődési Házban, de azt se tudnám megmondani, hogy mi hogyan kerültünk oda. Ők azért már ismertebb banda voltak, játszotta őket a Luxemburg Rádió.

- Volt olyan alkalom, hogy elutazott külföldre kifejezetten valakinek a koncertje miatt?

- Nem túl sokszor, de előfordult. 1981-ben éppen Berlinben voltunk, Nyugat-Berlinben pontosabban, fellépni a Hungáriával és ott adott koncertet Shakin’ Stevens egy nagy, tizenötezres sportcsarnokban. Na, az ő koncertjére elmentünk csapatostul. 1989-ben direkt azért mentem el Münchenbe, hogy az Olympia Halle-ben megnézzem Paul McCartneyt. Azt a koncertet végigizgultam-őrjöngtem a magam módján.

FÖLDES LÁSZLÓ HOBO IS 60-AS ÉVEKBELI MAGYARORSZÁGI KONCERTEKRŐL MESÉLT NEKÜNK.

- Melyek voltak még későbbi emlékezetes koncertélményei Magyarországon?

- A Rolling Stones 1995-ben feltétlenül ilyen, részben azért is, mert három hét múlva a Hungaria is ott adott koncertet. Aztán néhány éve Elton John koncertje is szenzációs élmény volt, abba beleborzongok, annyira jó volt, nagyon szeretem a munkásságát. Őt már régóta szerettem volna látni, de sose jött össze. Emlékszem, amikor először koncertezett Magyarországon, akkor éppen nekem is fellépésem volt – a Kertészeti Egyetem Klubjában (nevet). Paul Ankát is jó volt látni szintén néhány éve a Sportarénában, ő is az egyik nagy hősöm ugye. Na és persze a Little Richard-Chuck Berry-Jerry Lee Lewis hármas koncert a Kisstadionban 1998-ban ugyanez a kategória.

- Közülük ki tetszett a legjobban?

- Azt nem tudnám megmondani, de Jerry Lee Lewis-zal találkoztam is, még jóval korábban, 1989-ben lépett fel először Magyarországon. Az Old Boys volt az előzenekar, akikkel néha én is zenéltem baráti alapon, és így engem is megkerestek, hogy szálljak be néhány szám erejéig. Mondtam, hogy jó, de csak abban az esetben, ha bevisznek Jerry Lee öltözőjébe. Készült rólunk közös fotó, beszélgettünk.

- Miről volt szó?

- Jerry Lee azt kérdezte, hogy lehet-e itt kábítószert kapni? (nevet) És akkoriban még nem nagyon mertem erre válaszolni.

- Volt olyan zenekar koncertjén, amelyiken nem feltétlenül várnánk öntől, hogy szereti a fellépőt, mégis nagy élményt jelentett?

- A Bros koncertjére emlékszem így, szintén ekkoriban volt, mint az első Jerry Lee-buli. Szerettem őket akkoriban, volt pár jó slágerük, és a két testvér közül az egyiküknek nagyon jó hangja volt. Ott főleg az volt a nagy élmény, hogy azt láttam, ahogy a nálam fiatalabb generáció megőrül a zenére. Nem érdemtelenül kapták meg az elismerést.


- És olyan előadó van-e, akit nagyon szívesen megnézett volna, de nem került rá sor?

- A Beatles. Arra ugye esély sem volt.

- Mostanában milyen zenéket hallgat? Ki az, akinek a zenéje megfogja az aktuális felhozatalból?

- Sorolhatom én: Alan Jackson, Gretchen Wilson, Trace Adkins. Az új country-előadók mostanában a kedvenceim. És ez a szenvedély egyébként koncertélménnyel is összefügg. 2008-ban elutaztam Alan Jackson kedvéért Amerikába. Jó, ez így jól hangzik, persze nem csak egy koncert miatt mentem ki, összekötöttem más élményekkel is, de kétségtelen, hogy Alan Jackson miatt választottam időpontot. Volt egy új lemeze, a Good Time, ami nagyon tetszett, és kerestem hozzá fellépéseket. Az ő koncertje előtt fellépett két másik előadó. Amikor a második előzenekar játszott, már alig bírtam kivárni, hogy jöjjön végre Alan, amiért jöttem. Itthon meséltem a fiamnak, hogy miket láttam, mondtam neki, hogy volt egy Trace Adkins nevű fickó is, úgyse ismered, és rögtön rávágta: „Trace Adkins? Apu, ne hülyéskedj, hát ő is világszám a countryban!” És akkor elkezdtem hallgatni és megszeretni, de sorolhatnék még számos nevet, mostanában ilyen zenéket hallgatok.

- Mik voltak az első nagy saját koncertélményei, amikor már a színpadról látta az eseményeket?

- Nem egy koncert volt, hanem egy sorozat, mert amikor a Hungaria 1968-ban egyik pillanatról a másikra híres lett, akkor azonnal elkezdtek minket ráncigálni az ország egyik pontjából a másikba. Mást se csináltunk, csak utaztunk. Azok voltak a nagy élmények, hogy kiléphettem Budapestről és elmehettem Debrecenbe és jöttek a tinédzserlányok és sikítoztak. Na ez már igazi saját koncertélmény volt. Aztán amikor a Hungariával nagy sikereket értünk el a nyolcvanas évek elején, és 1982 márciusában megtöltöttük a Budapest Sportcsarnokot, az egy nagyon fontos pillanat volt az életünkben és így az én életemben is. A következő ilyen nagyon meghatározó élmény pedig a  Népstadionban tartott 1995-ös Hungaria-fellépés volt, ahol állítólag annyi embert nem láttak még koncerten. Aztán a saját koncertjeim az Arénában, a Fenyő-ünnep, először 1996-ban, aztán az első szabadtéri koncert a Margit-szigeten. Sorolhatnám még.

- A hetvenes évek elején, az első két Hungaria-lemez (Koncert a Marson - 1970, Tűzveszélyes - 1971) után stílusváltáson esett át a zenekar, még keményebb lett a megszólalás, ezt az időszakot egy nemrégiben kiadott archív-anyag, az It Would Be Cool, If It Was Cool eleveníti fel. Ekkoriban mennyivel másabb attitűddel mentek ki a színpadra?

- Kicsit útkeresésnek is nevezhető ez a stílusváltás. De mondhatjuk, hogy az első tizenkét év végig egyfajta önazonosság-kereséssel telt el. Főleg az említett lemezek utáni hét-nyolc év. A közönség felől mindvégig éreztük a szeretetet, szívesen jöttek a koncertjeinkre, mert energiát sugároztunk feléjük, de az egyetlen lemezgyár már nem feltétlenül rajongott értünk. Ezzel a társasággal, ami az említett, nemrégiben kiadott lemezen szerepel, sokat jártunk külföldre koncertezni, NDK-ban, Lengyelországban léptünk fel gyakran és ott minden elismerést megkaptunk. Itthon meg azért csak-csak ütközgettünk adminisztrációs falakba. De nem akarom senkire sem fogni, az is lehet, hogy már csak én látom kissé homályosan a dolgot, talán nem voltunk elég jók, talán nem voltunk igazán egyéniek ebben a rockzenei kísérletezésben. A többi, ekkoriban bontakozó rockzenekarra többnyire fiúk jártak, a velük egyet gondoló, együtt érző közönségnek készítették a zenét. Mi meg mindig a lányoknak, a rajongótáborunk 80% csajokból állt. És ők ugyanúgy vették tőlünk, ha beatzenét játszottunk, vagy ha Deep Purple-t, vagy Black Sabbath-ot. Lehet ez is egy ok volt e korszak relatív sikertelenségében. A fiúk akkor jelentek meg a koncertjeinken, amikor kijött a Rock ’n Roll Party. Tény.

- Emlékszik az első rock’n’rollos Hungaria koncertre?

- Hogyne, 1980 tavaszán volt. A Műszaki Egyetem „E” épületében volt, ami egy rockközpontnak számított. Egy rang volt ott fellépni. Nem tudta a közönség, hogy mit fog kapni, a Hungaria addigi múltjából tudott kiindulni. E helyett kaptak egy külsőségekben is kidolgozott rock’n’roll partyt. Onnan nem tudtunk szabadulni. Már háromszor ismételtünk, már átöltöztünk a civil ruháinkba, még akkor is ott őrjöngtek, vissza kellett öltöznünk és még egy negyedik ráadást is adni. Ott rögtön éreztük, hogy most eltaláltunk valamit, amire iszonyatos igény mutatkozott. 

- 1982-ben már másfél évtizedes színpadi rutinnal rendelkezett, egy olyan jelentős nézőszámugrás, mint a Budapest Sportcsarnok megtöltése még fel tudta piszkálni a bevett fogásokat?

- Nehéz jelzőt találni arra, hogy milyen érzés az, amikor tudja az ember, hogy az általa megálmodott produktumért, amit a kis szobájában talált ki, abból akkora esemény lesz, hogy arra tizenötezer ember kíváncsi. Tudtuk, hogy eladták már az összes jegyet és készültünk az öltözőben, amikor mondták, hogy még megpróbálnak beengedni embereket, mert akkora kint a jegy nélküli tömeg. És akkor kimegyünk a színpadra egy ilyen tömeg elé, és szétszedik a házat. Hááát, fantasztikus. Olyan szintű adrenalin, hogy lehet mondani, ez maga a boldogság.

- Amikor még több tapasztalattal a háta mögött 1995-ben kilépett a színpadra a Népstadionban, ahol tényleg egy stadionnyi ember várta, akkor mennyire izgult? Megilletődött állapotban volt?

- Nagyon is. Ott a helyszínen egy hétig készültünk az eseményre és jól megnéztem a Népstadiont üresen. Amikor először megszólalt a hang, felültem a nézőtér legtetejére, ekkor még nem volt lezárva a felső rész. Irdatlan tér van ott, ezt az egészet bejátszani, mindez ad egy nagyon komoly szorongást. Nem attól féltem, hogy eltévesztek valamit, hanem, hogy hogyan lehet ennyi emberhez szólni, üzenetet közvetíteni, hogy mindenki vegye, még a legfelső karéjban is. Aztán amikor a sötétben kinéztem a koncert előtt és láttam, hogy ameddig a szem ellát, emberek mindenhol, az megint egy olyan pillanat volt, amit nem kívánok az ellenségeimnek (nevet).

- Volt valami koncertekhez kötődő emlékezetes, extrém esemény pályafutása során?

- Túl extrém esetek nem voltak, de még a hatvanas évek végén történt egy emlékezetes sztori. Az ős-Hungariaval elindultunk országos turnéra, Az Országos Rendező Iroda szervezte ezeket a fellépéssorozatokat, és úgy csinálták, hogy mindig egy konferansziét tettek a zenekar mellé, akinek az volt a feladata, hogy egyrészt felkonferálja az együttest, másrészt a koncertek ekkoriban két blokkból álltak és a kettő között a konferanszié szórakoztatta a közönséget. Egyszer jött velünk az akkoriban ismert, de nálunk és a közönségünknél jóval idősebb Képessy József, aki leginkább szinkronszínészként volt ismert. Egy szenzációs hang volt. Azt találta ki, hogy úgy jön be a koncert közepén, mintha egy helyi részeg lenne, aki azért balhézik, hogy mi ez a nagy ricsaj, kik ezek a hosszú hajú huligánok, és hogy kihúzza a 220-ból a felszerelést. Ez a jelenség akkoriban ismert volt. Nemes Laci volt a technikusunk, aki nem volt ott, amikor Képessy Józsi bácsi elmondta ezt az ötletét. Laci lekeverte az első részt, majd bejött a Józsi bácsi, eljátszotta, hogy tökrészeg, és elkezdett randalírozni. Nagyon hiteles volt, lezavart bennünket a színpadról, de azt láttuk, hogy rohan a Nemes Laci a színpad felé, felugrik, és elkezdi élesben ütni-verni szegény Józsi bácsit. Iszonyat nehéz volt neki elmutogatni, hogy „Laci, hagyjad már! Ez benne van a műsorban!” Hogy a közönség ne vegyen észre semmit, de hagyja abba a verést. Laci nagyon megszeppent és nézett a Józsi bácsira: „Ne tessék haragudni!” De addigra már össze volt verve az öreg, foltokkal az arcán.

interjú: Dömötör Endre
nyitókép: Csaba Zoltán
közös kép Jerry Lee Lewis-zal: Fenyő-archívum

a Stovepipe No 4 a Kisstadionban, 1965 tavaszán, amatőr super 8-as felvételén (a dokumentumértékű filmfelvétel hangot nem tartalmaz, de a döbbenetes képeken - például ballonkabátos rendőrök elől menekülő fiatalok képsorán - a hangulat nagyon is átjön):

(Kamera & Copyright: Tóthpál István)

a Hungaria 1968-as ősklipje, a Repül a varázsszőnyeg:

az 1982-es Budapest Sportcsarnok-koncert egy részlete:

...és egy másik részlete:

az 1995-ös Népstadionban tartott Hungaria-koncertről a Várni rád egy éjen át: