A prog punkjai – Van der Graaf Generator

1. Az elején (1967-1972)

A Van der Graaf Generator duóként kezdte létezését: a Manchester University két ifjú hallgatója, Chris Judge Smith (aki végül az első kislemez felvétele után távozott a zenekarból) és Peter Hammill az amerikai Robert Van de Graff fizikus elektromosságot fejlesztő 1929-es találmánya nyomán nevezték el zenekarukat. Emellett nem mehetünk el szó nélkül: a VdGG dalparkjában az évek során rendszeresen felbukkantak olyan nem különösebben rock and roll témák, mint a matematika, a fizika, a tudományos fantasztikum (de még az alvajárás és az örök élet is!), mindezek persze átszűrve Hammill különös, gótikus-fatalista-egzisztencialista világnézetén és szövegvilágán.

Hugh Banton házilag megbütykölt, félelmetes orgonáival és a dzsessz-rock irányból érkező David Jackson szaxofonjaival a második album idejére gyakorlatilag készen volt a klasszikus VdGG-felállás és -megszólalás (az eredetileg Peter Hammill-szólólemeznek készült 1969-es The Aerosol Grey Machine című első album egy kiadóváltás miatt jött ki a zenekar neve alatt). A második nagylemezen, az 1970 elején megjelent The Least We Can Do Is Wave To Each Otheren nem is várat magára sokáig a szónikus terror: a Darkness című nyitószámban Hammill elsőként demonstrálja védjegyszerű, mániákus, suttogástól üvöltésig terjedő énekhangját, Banton szóló gyanánt egyetlen torzított hangot tart ki hosszú ideig, a dobos Guy Evans ideges, 4/4-et messzire kerülő ritmusokat pakol egymásra, Jackson rozsdás szaxofonjaitól égnek áll a haj – és ez az a pont, ahol a gyengébb idegzetűeknek elegük is lesz a zenekarból mindörökre. (A második és a harmadik lemezen volt egy Nic Potter nevű basszusgitárosuk is, ő azonban akkor kilépett, s a zenekarnak azóta soha nem volt másik gitáros tagja.)

Az 1970 decemberében megjelenő H To He, Who Am The Only One az elődjénél magabiztosabb album lett, és még annál is sötétebb tónusú. Az első két szám a dalszerző Hammill két oldalát mutatja be: a Killer címéhez passzoló agresszióval támad, a House With No Door viszont már Peter szólólemezeinek hangulatát vetíti elő: zongorás, énekes-dalszerzős, depresszív és szomorú dal a szerző totális elszigeteltségéről, van benne valamiféle kamaszos, kvázi emós dac (ezt a szobájába visszavonuló, meg-nem-értett-tizenéves búbánatot Hammill sosem tudta igazán levetkőzni szövegeiben, de a későbbiekben azért sikerült tolerálható mértékűre csökkentenie).

1971 elején, a Genesis, a Lindisfarne és a Van der Graaf Generator közös turnéja során állt át az addig fűfogyasztó zenekar az LSD-re. Nem csoda tehát, hogy az 1971 októberében kiadott, három hosszú számot tartalmazó Pawn Hearts albumról üvölt a pszichedélia. A Pawn Hearts három dala valójában legalább száz dal, alig akadnak visszatérő verzék és refrének, vannak helyettük egymásba úszó dalfoszlányok, beazonosíthatatlanná torzított hangszerek, gigantikus Mellotronok, fémesen recsegő szaxofonok, félpercenkénti ritmusváltások, és Hammill addigi legszemélyesebb, legönelemzőbb, legkiábrándultabb dalszövegei. A legfontosabb darab a teljes második oldalt elfoglaló A Plague Of Lighthouse Keepers – „egy idegösszeomlás anatómiája 23 percben", ahogy a Mojo magazin akkurátusan megjegyezte. És egyben a zenekar összeomlása is: 1972-ben a VdGG anyagi és egyéb problémák miatt három évig tartó pihenőre vonult.

2. Újra együtt (Part 1) (1975-1976)

„Az 1975-ös Godbluff minden elvárást kielégített" – lelkendezik a VdGG-überfan Julian Cope. „Ez volt a legjobb újra összeállás valaha! A Godbluff minden ízében klasszikus lemez, amin Hammill elegánsan és elkeseredetten keres a világban valamiféle moralitást és reményt, amiről ő is tudja, hogy nem létezik." Az 1975 októberében megjelent Godbluff és az azt alig fél évvel követő Still Life albumokat nehéz különválasztani egymástól, hiszen mind a dalszerzés, mind a felvételek nagy része 1975 első felében zajlott. Hammill szövegíróként ezekben az években volt a csúcsok csúcsán: a két LP összesen kilenc dala csupa miniatűr gót-melodráma: az Undercover Manben visszafogottan keresi a „szerzői én"-t (vagy bármi mást), a Sleepwalkersben „az éjszaka tudattalan hadseregének" nyugtalanító képétől jut el az élet végességének beletörődő elfogadásáig, a Childlike Faith In Childhood's Endben szkeptikusan ugyan, de azért bizakodik az emberiség gyerekkorának végében, a küszöbön álló pusztulás révén egy teljesebb élet kezdetében. Igen: Hammill az Élet Nagy Dolgairól ír és énekel, Nagy Szavakat használva, előadása, énekstílusa ennek megfelelően kb. egy Hamlet-nagymonológ drámaiságát és emelkedettségét idézi – ez leírva nem hangzik túl jól, az irritáló modorosságot és pátoszt mégis mindig képes volt elkerülni, ki tudja, hogyan csinálja (talán hogy zseni, talán az a magyarázat, no meg az állandóan meglévő önreflexív kikacsintás a színpadi maszk mögül).

3. A kihagyott évek (1976-2003)

Ezzel aztán ki is fogyott a szufla a zenekarból, egy megfáradt hattyúdal (World Record, 1976) után a VdGG-ből megmaradt Hammill-Evans duó új felállással (a visszatérő Potterrel és Graham Smith hegedűssel), Van der Graaf néven folytatta tovább rövid ideig, de végül a poszt-punkos, neurotikus-funkos hangzású új zenekar is csak egy stúdióalbum (The Quiet Zone/The Pleasure Dome – 1977) és egy koncertlemez (Vital – 1978) erejéig maradt együtt: 1978 őszén a Van der Graaf ismét megszűnt létezni, nagyjából huszonöt évre.

Mialatt John Lydon, Mark E. Smith és mások éppen a brit rockzene egyik legeredetibb figurájaként fényezték őt, Peter Hammill megházasodott, a londoni nyüzsgés elől vidékre menekült, termékeny szólópályafutása során több tucatnyi albumot adott ki (melyek külön cikket érdemelnének, így itt most nem is tárgyaljuk őket). 2003 decemberében aztán, alig néhány órával Incoherence című lemeze végleges mixének elkészítése után Hammill összeesett az utcán, szívrohamot kapott, és kis híján meghalt.

4. Újra együtt (Part 2) (2004-2012)

Evans, Banton és Jackson zenéltek már együtt korábban is egykori főnökük koncertjein, de ezek előre be nem jelentett meglepetés-reuniók voltak; a négyesfogat végül csak Hammill infarktusa után döntött úgy, hogy hivatalosan is csinálnak még közösen valamit gyorsan, amíg mind életben vannak. 2005 májusában a Royal Festival Hall telt háza előtt színpadra lépő ősz halántékú (illetve Evans esetében teljesen kopasz) zenészek irigylésre méltó vehemenciával vezették elő klasszikus számaikat – továbbá két új dalt. Bizony: a 2004-es próbák idején gyorsan felvettek egy remek új lemezt is, ami a koncert előtti héten jelent meg. A rövidke, 37 perces Present nagyjából a Godbluff-Still Life időszak hangzását idézi, és bónuszként jár hozzá egy instrumentális improvizációkat tartalmazó plusz CD is. 2005-ben Jackson ismét otthagyta az együttest, azóta hármasban folytatták tovább, egy gyengécske (Trisector – 2007) és egy jól sikerült (A Grounding In Numbers – 2011) lemezzel. Most pedig, alig egy évvel később máris itt egy új kiadvány: az ALT nagylemez az előző album próbái alatt felvett, nagyrészt improvizált, és totálisan instrumentális dalokat tartalmaz – nyilvánvaló a párhuzam a Present bónuszlemezével.

Tessék megismerkedni a VdGG életművével, kedves olvasó, és bízni abban is, hogy jelenleg zajló amerikai és japán turnéjuk után elvetődnek valahová a közelünkbe – újabb lemezeik talán már nem annyira izgalmasak, élőben viszont a VdGG továbbra is lehengerlő, ahogy azt már a magyar nép is megtapasztalhatta 2009 januárjában a MüPában: a fizikaprofesszor külsejűvé öregedett Banton basszuspedáljától megremeg az épület, Evans nagyon ijesztően tud nézni dobolás közben, a háromszög élén pedig ott áll egy kb. negyven kilós, kócos, fehér hajú ember – énekes, színész és bohóc, egyszemélyes színház, eltéveszti a dalszövegeket, a koncert közben egy pohár bort kortyolgat, a Sleepwalkers alatt körbetáncikálja a színpadot, gunyorosan vigyorog és motyog, aztán belekezd egy újabb dalba, a moralitás és remény újabb elkeseredett kutatásába. Amíg léteznek Peter Hammill-ek a világban (márpedig léteznek), addig érdemes reménykednünk.

Deimanik László

www.vandergraafgenerator.co.uk
www.sofasound.com
www.peterhammill.com

az 1970-ből való Darkness élő verziója, amikor még öttagú volt a VdGG: