Az vagy, amit felveszel – The xx és a no divat

Mától felkapható a Recorder magazin hetedik száma, benne divat és zene kapcsolatát körbejáró fókusztémánkkal és ehhez címlapsztárunk is szorosan kapcsolódik. Ugyanis a zene és a divat mindig is kibogozhatatlanul összefonódó fogalmak voltak, legegyszerűbb példaként ott vannak az évről-évre újból felbukkanó Ramones feliratú pólók, amelyekről ma már mindenki tudja, hogy menők, tehát viselésük teljes mértékben indokolt, más kérdés, hogy e gesztusnak alig van mögöttes tartalma. A zenekarok közt jól elkülöníthető két csoport: az egyik nem is létezhetne külsőségek nélkül, a másik viszont látszólag csukott szemmel választ a szekrényből. A jellegzetesség-mentesség az ősszel második albumával visszatérő londoni The xx egyik védjegye, a trió két frontemberével interjút is készítettünk.

Nem nehéz felismerni, melyik együttes vagy énekes produkciójának alkotja szerves részét a megjelenés. Lady Gaga Madonna-utánérzésként kezdte, de azóta kétségtelenül túltett a nagy előd szerelésein: a húsruha vagy a cigaretta-napszemüveg elhomályosítja a hegyes melltartó emlékét. Nem kell különösebben megindokolni, Lana Del Rey miért lett elég hamar modern divatikon, az eredmény ott látható a H&M ruhamárka őszi plakátjain. Twin Shadow, vagyis George Lewis Jr. megszállottja a motoroknak, bőrdzsekis, kalapos, vagányul belőtt hajú imázsa bebiztosított neki jó pár, saját stílusára épülő divatfotózást.

Nem szabad alábecsülni a (zene)rajongóinak külsőségek iránti mániás vonzódását, jó néhány példa mutatja, hogy a leleményes fanok tökéletesen átlagos, vagyis nem feltétlenül divatteremtési céllal létrejött haj- és ruhaviseletekbe kapaszkodva képesek lemásolható és követendő divatot kreálni. A klasszikus grunge-bandák (Nirvana, Alice In Chains, Pearl Jam) hétköznapi kockásing-viselete a műfaj meghatározó tartozéka lett, később minden szerencsétlen, meg nem értett grunge-rajongó tini felismerhető volt erről a ruhadarabról. A 80-as évek ős-twee zenekarai, mint például az angol Talulah Gosh, a skót The Pastels és a Shop Assistants, és a kicsit a 90-es évekbe hajló brit Heavenly és The Field Mice naivan természetes, egyszerű és a világ megváltását másokra hagyó dalaihoz mi más passzolhatott volna jobban, mint a virágos, de csúnyácska egyberuhák, a kötött pulóverek és a szinte észrevehetetlen ingek, hiszen „olyanok vagyunk, mint ti". A teljes hétköznapiság sem tudott annyira jellegtelen lenni, hogy elkerülje a kiemelést, ugyanis a színtér stílusa megkapta az „anorak pop" címkét utalva az akkori nagy kedvenc, de igencsak uncsi átmeneti dzsekire. Lykke Li, svéd énekesnő leginkább a második nagylemezével futott be, de már a kezdetektől fogva stílusosan és érdekesen öltözött, ennek ellenére éppen a feje tetején gombócba gyűrt haja lett igazán emlékezetes vele kapcsoltban. Egy svéd magazinban elárulta a tökéletes konty titkát, utána viszont elment a kedve az egésztől.

Rengeteg zenekaron látszik, hogy az utolsó dolog, ami eszükbe jut, az az, hogy mit vegyenek fel. A klasszikusok közé sorolható a My Bloody Valentine: shoegaze popjához egyetlen stílus passzolt – álljunk utcai ruhában színpadra. A MBV történetének legvadabb ruhadarabjai valószínűleg Debbie Googe és Bilinda Butcher csíkos női felsői voltak. De ugyanígy kerüli a jellegzetességet a Radiohead is tökéletesen érdektelen fellépőruháival, jobban mondva mindennapi viseletükkel (fekete póló, kapucnis pulóver és zakó), ugyanis nehezen elképzelhető, hogy bármikor is megterveznék, milyen ruhát öltsenek magukra aznap. Az amerikai indie-folkos Fleet Foxes énekese, Robin Pecknold egy turné alatt látszólag egyetlen trikót és pulóvert vagy kardigánt visz magával, bár néha felváltja ezeket egy kockás flanelinggel. Az űrpop egyszemélyes megtestesítője John Maus Donald kacsához hasonlóan bárhogyan választhat a szekrényéből, mindig ugyanaz lesz a végeredmény: az ő esetében edzőcipő, farmer és egy világos ing.

A „jellegtelen az új jellegzetes" kategóriában a brit The xx a csúcs, mindhárom tag (Romy Madley-Croft, Oliver Sim, Jamie Smith) fekete, feltűnésmentes megjelenése (olyan arcvonásaik vannak, amelyek simán beleolvadnak minden nagyváros utcájának tömegébe) jól párosul a zenekar titokzatos, visszahúzódó, mégis őszinte imázsához. A sötét blézerek, zakók, ingek és cicagatyák emlékeztetnek a goth/dark viseletre, de látszik, hogy mindhárman jóval lazábban veszik a divat kérdését. A londoni trió tagjai egyébként tinédzserként adták ki első címnélküli nagylemezüket 2009-ben, és nem is nagy közönségnek vagy hatalmas színpadra találták ki dalaikat. Más kérdés, hogy az eltelt három év alatt menő, keresett fellépők lettek, körbeutazták a világot, Smith Jamie xx néven még egy sikeres remix albumot (We're New Here, 2011) is készített Gil Scott-Heron kiváló I'm New Here című lemezéből. Ennek ellenére a kívülálló, megszeppent, háttérbe olvadó attitűd nem változott, sőt – paradox módon – a zenekar jellegzetessége lett. A személyes hangvételű, könnyen átélhető dalok előidézik az azonosulás élményét is, ezért sok rajongó a koncerteken hozzájuk hasonlóan teljesen feketébe öltözik.

Az együttes második nagylemeze, a brit lista első helyén nyitó Coexist (Young Turks, 2012) első hallásra nem hozott sok újdonságot az előzőhöz képest, de egyáltalán nem önmaga ismétlése. A gitárok továbbra is intim közelségből, viszont némileg erőteljesebben lebegtetik a dalokat, de Romy és Oliver hangjától továbbra is meghitt marad a hangulat, a fülünkbe suttogott személyes dalszövegekre nehéz lenne nem odafigyelni. Amíg az előző lemez óta négyesből trióra fogyott The xx megjelenése a lehető legegyszerűbb, a zenekarban mégis van valami különös, és a tehetséget leszámítva ez a valami vonzza a tekintetet és teszi érdekessé az együttest – mindezt nevezhetnénk xx faktornak is, de inkább ne.

Sugó Lilla