Beach House: Bloom

(Sub Pop/Neon Music, 2012)

A francia származású Victoria Legrand billentyűs-énekesnő és Alex Scally gitáros-billentyűs által alapított baltimore-i Beach House (lásd 2010-es interjúkat!) duó egy helyi bulizenekar romjaiból nőtt ki, ám ketten együtt már közel sem bulizenét kezdtek el játszani. Jól körbehatárolható, intim hangulatú, legegyszerűbben dream popos dalaik hálószobában születettek és ott is kerültek rögzítésre a debütálás idején (Beach House – 2006), majd a kétévente érkező folytatásokkal a duó az apró lépések politikáját követte. A 2008-as Devotion albumon már nem csak dobgép, hanem élő ritmushangszerek is kísérnek, a Velvet Underground, a Zombies, a Big Star, a Jesus And Mary Chain, illetve 4AD-kiadó atmoszférikusabb (Cocteau Twins) és rockosabb (Breeders) zenekarai felől érkező hatások pedig kiegészültek hatvanas évekbeli girl group hangzásokkal, és a lemez megszólalása is szélesebb térben ölelte át a hallgatót. Az egyre nagyobb közönségek előtt fellépő duó a 2010-es Teen Dreammel mind az egyre filmszerűbb zeneiség, mind a kritikai fogadtatás, mind pedig kereskedelmi siker szempontjából még egy szintet lépett, és ha azt sejtettük, hogy innen kötelezően lefelé visz a Beach House útja, tévedtünk. Megérkezett a Bloom című negyedik nagylemez, és most már végképp tisztán látszik, hogy a Beach House-életmű egyes fejezetei egy nagy egész részét képezik és bővítik, ugyanazt a gondolatkört járják körbe mindig egy kicsit más szemszögből, a fókuszba mindig egy kicsit mást helyezve. (Az új album már május eleje óta meghallgatható a Recorderen, lemezkritikánk alatt pedig a Myth című kislemezdal amerikai és nagy-britanniai élő tévépremierjéről is mutatunk friss videókat.)

Alexék a megszólalás tekintetében a Teen Dreammel feszítették legtovább saját kereteiket, úgyhogy az ezúttal is Chris Coady produceri segédletével rögzített Bloom elsőre az előző testvérlemezének hat, ám a már melengetően ismerős analóg billentyűsöknek, örvénylő slide-gitároknak és Victoria mély – Nicóval párba állítható – énekének elegye ezúttal is kissé továbbcsavart változatban borzongat. Ha az annak idején télen megjelent Teen Dream a nyárra bomlott ki teljesen, akkor a tavaszt sugalló Bloom sokkal inkább a sötét ragyogás lemeze, mint a napfényes virágzásé. A hangszínek élesebbek, Victoria Legrand már egyértelműen a nagy énekesnők sorát bővíti, a dalok határozottabb formában, ellentmondást nem ismerve haladnak előre. Ez már nem az álmodozás és az álomban lebegés, hanem a cselekvés lemeze. Lenyűgöző magabiztosság jellemzi, egy csúcsról tekintő zenekar hátborzongató és minden esély ellenére szívmelengető boldogságot sugárzó alkotása. Örök, közben folyton változik, végtelen, és mégis önmagába tér vissza.

9/10

Dömötör Endre

http://beachhousebaltimore.com

a Myth élő előadása május 18-án David Letterman show-jában, New Yorkban...

...és május 22-én Jools Holland műsorában, Londonban: