A Lamb és a dEUS koncertjét szervező Soundkitchen csapat harmadik nekifutásra egy igazán aktuális előadót hozott el az A38-ra: a Jézus-nevű zenekarokról szóló összeállításunk legfrissebb befutójaként említett orosz származású amerikai dalszerző-énekesnő, Zola Jesus (született: Nika Roza Danilova, 1989) az elmúlt fél évben nemcsak Conatus című legújabb albumával hódította meg a közönséget (lásd New York-i koncertvideónkat!), de egy-egy kitüntetett dal erejéig feltűnt az M83 és az Orbital új albumán, sőt kapott egy remixet még David Lynch-től is (és akkor még Káldy Júlia magyar cipőtervezőnővel való kollaborációját nem is említettük). A korai sötét zenei hatásaitól (Diamanda Galás, Lydia Lunch, Kate Bush, Joy Division, Swans, Throbbing Gristle stb.) kiindulva mára a színpadot könnyedén uraló art-pop sztárrá vált kistermetű, de nagy hangú énekesnővel a budapesti koncert előtti délutánon beszégettünk az A38 Hajó fedélzetén.
- Kezdjük a neveddel. Van, aki még most is Nikának vagy Nika Rosának hív a családtagjaidon kívül, vagy a Zola nevet használod a hétköznapokon is?
- Nem, a Nikát használom, a többiek is így hívnak. A Zola Jesus csak az együttes neve.
- Szóval mikor ez a zenei projekt elindult, akkor rögtön zenekarnevet választottál és nem szólóelőadói művésznevet?
- Pontosan. Zenekarnak alkottam meg, egy egyszemélyes női zenekarnak. Csak kellett egy név hozzá, mert nem akartam a sajátomat használni.
-Könnyű volt a fejedben elképzelt együtteshez megfelelő tagokat találni, és rávenni őket, hogy játsszanak veled?
- Végül is igen. Otthon mindent magam csinálok, és utána csak a turnézáshoz van szükségem zenészekre. A lemezre én játszom fel az összes hangszert, de számomra ez sokkal inkább egy együttes, mint egy szólóprojekt.
- Úgy tudom, egy erdőben, természeti környezetben, a várostól távol nevelkedtél. Milyen zenei hatások értek először ebben a környezetben?
- Már azelőtt szerettem énekelni, hogy bármilyen hangszeren tudtam volna játszani. Szóval már tudtam, hogy a zene érdekel, és tudtam, hogy megtalálom a módját a zenélésnek, bárhol is vagyok. Mindig az erőben vagy a ház körül futkároztam, mindig doboltam valamin, dalolásztam, és persze mindenkit az őrületbe kergettem vele. Valamivel el kell szórakoztatnod magadat, amikor olyan messze vagy mindentől.
- Az orosz gyökereidet mennyire érzed a zenédben, mennyire mutatkoznak meg?
- Nem igazán. Apai ágon vannak orosz felmenőim, és csak egy kicsit beszélek oroszul.
- Van még zenész a családban rajtad kívül?
- A bátyám is zenész, imádja a zenét. A szüleim is szeretik és hallgatnak zenét, de csak alkalomadtán, nem meghatározó az életükben.
- Azt olvastam, kiskorodban nagy operarajongó is lettél. Ez még mindig az életed részét képezi, érzed-e a hatását a mostani zenédben is, vagy mindez már a múlté?
- Úgy érzem, már a múlté, de sosem fogom tudni teljesen lerázni, hiszen sokáig olyan nagy részét tette ki az életemnek. De nem igazán szoktam az operára gondolni, mikor dalokat írok vagy adok elő.
- És mikor jött el a pillanat, mikor rájöttél, hogy egyedül a szobádban is képes vagy zenét csinálni?
- Már akkor írtam dalokat, mikor már volt gitárom és zongorám, úgy 10-11 éves koromtól kezdve. 16 évesen már megtanultam, hogyan csináljak ritmusalapokat a számítógépen, hogyan komponáljak és rakjak össze zenét rendesen..
- Filozófiát is tanultál, és úgy hírlik, eléggé odavagy a XIX. századi filozófusokért. Ez mennyire épül be a dalaidba?
- Szerintem a zeném és a filozófia iránti érdeklődésem egy helyen gyökerezik. Van egy velem született nagy kíváncsiság bennem, mindig kérdéseket teszek fel, szeretem felfedezni a világot, kutatni, hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk, mik a céljaink. Az, hogy érdekel a filozófia, ebből a tudásszomjamból ered, mint ahogy a zenekészítés is ennek a kifejeződése.
- Az első albumod, a 2009-es The Spoils eléggé különbözik mindentől, ami utána következett, nem is nagyon játszol róla már számokat a koncerteken. Hogyan gondolsz vissza arra a lemezre?
- Az első album az életem egy nagyon különböző szakaszában készült. Sok mindenen mentem keresztül, mikor csináltam, és arra használtam, hogy túljussak azokon a dolgokon, hogy jobban megértsem őket. Nagyon koncentrált anyag, és ma már nehéz nekem visszatérni azokhoz a dalokhoz, azért is mert nehéz őket újraalkotni élőben. Az a lemez inkább egyfajta terápia volt, mint bármi más.
- A második és harmadik albumod, a Stridulum II és a Conatus hogyan viszonyulnak egymáshoz? Példul miben érzel előrelépést a kettő között?
- A Stridulum II egy nagyon tömör, kompakt lemez, hiszen első verziójában egy EP volt, és csak utána egészült ki albummá. Mikor azt a lemezt készítettem, nagyon magabiztos voltam, valami nagyon egyszerű dolgot szerettem volna összehozni, azt akartam, hogy az összes dal letisztult és szimpla legyen, azonnal lényegre törő. A Conatusnál viszont azzal akartam kísérletezni, hogy visszahozom a dalszerzésnek azt a felfedező természetét. És azt akartam, hogy ne legyen annyira csiszolt érzete. Bár sokan mondják, hogy a Conatus profibb és kicsiszoltabb produkció, én sokkal inkább nyersnek érzem.
- Mennyire volt nehéz a zenédet átültetni élő előadásba, színpadra vinni a dalaidat egy együttessel a hátad mögött?
- Azért volt nehéz, mert nagyon sok variációja volt már az együttesemnek, sőt továbbra is folyamatosan változik. De imádom azt, ahogy most élőben megszólalnak a dalok. El sem tudom képzelni, hogy az emberek otthon hallgatják őket lemezen, mert ezek a számok azóta annyit fejlődtek, megértek, nagyon sokat adott hozzájuk az élő hangszerelés. De nagyon sok munkába tellett eljutni idáig, sok időbe tellett kitalálni, milyen legyen.
- A múlt évben volt néhány érdekes kollaborációd az M83 és Orbital együttesekkel, vagy ott van David Lynch is, aki remixelte egy dalodat. Mesélnél ezekről az együttműködésekről?
- Együtt dolgozni valakivel szórakoztató módja annak, hogy az edzeni tudjam a kreativitásom különböző oldalait. Akkor csak egy utas vagyok, nem úgy mint a Zola Jesusban, ahol mindent én ellenőrzök. Nagyon szeretek másokkal együttműködni, mindannyiuk más-másfajta szabadságot biztosít számomra, továbbá láthatom mások hogyan dolgoznak, és ötleteket is kaphatok tőlük a saját munkámhoz. Az M83-kollaboráció esetében például egy Los Angeles-i stúdióban találkoztunk. Anthony (Antony Gonzalez, az M83 vezetője – a szerk.) tudta, melyik dalban és annak melyik részében kell majd énekelnem, és megkérdezte, mit tudnék oda elképzelni. Onnantól együtt dolgoztunk rajta, a végeredmény félig az ő ötlete volt, félig az enyém.
- Az Orbital instrumentális zenét játszik, ott gondolom teljesen szabad kezet kaptál az éneket illetően…
- Igen, és azon a dalon is együtt dolgoztunk a stúdióban. Amikor elküldték a számot, volt egy eredeti elképzelésük, de az teljesen megváltozott addigra, mire eljutottam a stúdióba, és végül inkább egy popdalt csináltunk. Eredetileg egy nagyon hosszú búgós ambient szám volt, de tömörebb kislemezdallá alakítottuk.
- És a David Lynch-remix?
- Az a kiadómon keresztül zajlott, ők intézték. Nagyon örülök a végeredménynek, annyira, de annyira gyönyörű, imádom.
- Mit gondolsz David Lynch szólóalbumáról?
- Szerintem nagyszerű! Pontosan az, amit a címe mond: Crazy Clown Time! Mikor hallgatom, nagyon is értem mit akart mondani. Azt gondolom, hogy egy fantasztikus lemez.
- A kollaborációknál maradva: hogyhogy a magyar cipőtervező, Káldy Júlia kreációit viseled? Ez az együttműködés honnan jött?
- Cipőket keresgéltem az interneten. Amúgy utálom a cipőket, sosem találok olyat, ami tetszik. Olyat akartam, amit ha felveszek, olyan érzés, mintha egy testrészem lenne, mintha rám öntötték volna. Aztán megláttam az ő cipőt az interneten, és felsikítottam, hogy „Ó te jó ég, ezek a legkirályabb dolgok, amiket valaha láttam!” Fogalmam sem volt, hogy juthatnék hozzájuk, szóval írtam neki egy e-mailt, hogy imádom ezeket a cipőket, egyszerűen tökéletesek, és megkérdeztem hol tudnám megvenni őket. Azt válaszolta, hogy nem árusítja őket, de tud csinálni nekem belőlük. Én meg csak ámultam: micsoda?! Nagyon izgatott lettem ettől a lehetőségtől. Készített nekem három-négy pár cipőt. Amúgy épp most az előbb forgattunk neki egy videót, ami félig zenei klip lesz, félig divatvideó a cipőinek. Nagyon szeretem őt, csodálatos dolgokat tervez.
- Együtt gondoltátok ki, milyenek legyenek a cipőid?
- Lenyűgöző volt az egész. Nagyon tetszettek a korábbi cipői is, aztán azokból kiindulva elkezdett dolgozni ezeken. Küldött képeket hangulatokról, inspirációkról, és ott voltak azok a képek is, amik korábban engem inspiráltak, építészet, minimalista művészet… Fantasztikus volt ez a kapocs, hogy ennyire megtaláltuk a közös hangot, hogy ennyire ugyanaz volt az esztétikai érdeklődésünk. Olyan volt, mint a szerelem első látásra. De magukat a cipőket ő tervezte, és ő is készítette el őket.
- És az öltözeted többi része? Te választod őket, vagy van egy stylist, aki segít ebben?
- Én választom őket. Mikor stylisttal dolgozom, az mindig olyan drága dolgokat választ nekem, amiket nem engedhetek meg magamnak. Olyan dolgokat szeretek hordani, amiket természetesnek érzek. A zeném az énem kiterjesztett formája, és ez igaz arra is, mit viselek minden nap. Ez a két dolog kényelmes kell hogy legyen, amikor zenélek és amilyen ruhákba öltözöm. Ezek összefüggenek.
- A hajszíneddel mi a helyzet? Két éve barnából hirtelen szőke lettél…
- Világ életemben barna hajam volt, és már rosszul voltam tőle, teljesen mást akartam, éles váltást. Ilyen szempontból eléggé szélsőséges típus vagyok, volt olyan korszakom, hogy csak fekete cuccokat hordtam, aztán egyik nap arra ébredtem, hogy „Te jó ég, elegem van a feketéből, fehéret akarok!” És onnantól csak fehér ruhákat hordok egy évig. Most épp ez történik, épp most élem ezt a korszakomat. Ez egy hirtelen reakció volt.
- A zenéhez visszatérve: tudod már, milyen irányba szeretnél továbbhaladni ezután?
- Ami a jövőt illeti, rengeteg különböző ötlet van a fejemben, amiket most még nem tudnék rendesen kifejteni. Nagy összevisszaság van a fejemben, és még nem tudom, minek és hogyan szaladjak neki abból, ami felgyülemlett.
- A legtöbb előképed a hetvenes-nyolcvanas évekből, a poszt-punk, new wave, no wave korszak előadói közül kerül ki. Ezekből mi az, amit át tudsz ültetni a saját XXI. századi zenédbe?
- Nem tudom, ezen egyáltalán nem szoktam gondolkodni. Nem szeretem a saját zenémet másokéhoz hasonlítgatni, mert attól… Ha más zenészekre gondolsz, mikor zenét készítesz, akkor a zenéd veszít az őszinteségéből és a tisztaságából. Szóval nem szeretek más előadókra gondolni, és hasonlítgatni sem, az nem fair. Egyikünk irányában sem.
- Hallgatod a kortársaid zenéit? Mit gondolsz például az olyan előadókról, mint Bat For Lashes vagy a Florence + The Machine? Érzel velük bármiféle közösséget?
- Szerintem Bat For Lashes vagy a Florence + The Machine teljesen más dolgot csinálnak. Az egyetlen közös bennük az, hogy az erős nőkről van szó, akik uralják a zenéjüket. Nagyon szeretném úgy érezni, hogy ebben hasonlítok hozzájuk, megtiszteltetés lenne, de a stílusunkat, a zenénket, vagy a művészi céljainkat tekintve teljesen eltérőek vagyunk egymástól, nem is merném egy csoportba tenni magunkat.
- Van kedvenc albumod a közelmúltból?
- Hadd gondolkozzam. (gondolkodik) Nem hallgattam túl sok mostani zenét. Nagyon szeretem az új M83-albumot… amin énekeltem. (elneveti magát). Az a lemez egyszerűen tökéletes lett. És élőben is remek show-t csinálnak.
- Ha mostaniakat nem igazán, akkor milyen régebbi zenéket hallgatsz?
- Nagyon szeretem Phil Collinst, őt nagyon sokat szoktam hallgatni. (felnevet) Szeretem a modern klasszikus zenét is, főleg a XX. vagy XIX. századból, avantgárd dolgokat. Főleg olyat hallgatok. De szeretem a noise és ambient zenéket is. Ami azt illeti, instrumentális zenét többet hallgatok, mint olyat, amiben ének is van.
- Mi a legnagyobb álmod és mi a legnagyobb félelmed?
- A legnagyobb álmom, hogy egy olyan lemezt készítsek, amivel elégedett vagyok, amit tökéletesnek érzek. Hogy olyan érzésem legyen, mint mikor a kedvenc lemezeimet hallgatom: hogy hibátlan és örökérvényű. A legnagyobb félelmem pedig az, hogy ez sosem fog sikerülni nekem.
interjú: Déri Zsolt / Biczó Andrea
fotók: Biczó Andrea
Zola Jesus: Clay Bodies (2009)
Zola Jesus: Night (2010)
Zola Jesus: Sea Talk (2010)
Zola Jesus: Vessel (2011)