Morriconétől a Goblinig – olasz filmzenék

Az olasz filmzenéknek nem múlik a divatja. Hol elektronikus előadók fedezik fel a klasszikus giallók zenei világát, hol popzenekarok tekintenek az olasz csizma felé vonószenekari inspirációért. 2011-ben a Horrors frontembere, Faris Badwan az olasz-kanadai származású Rachel Zeffira énekesnővel adott ki Cat’s Eyes néven itáliai filmzenék által is jócskán inspirált nagylemezt (a bemutakozó koncertet a vatikáni Szent Péter-bazilikában tartották!), Danger Mouse, Jack White és Norah Jones meg egy római zeneszerzővel, Daniele Luppival jelentetett meg egy spagetti western filmzenék hatását mutató albumot ROME címmel (ez utóbbinak 2012-ben lesz az igazi kifutása, hiszen a lemez csak előhírnöke volt egy monumentális multimédia projektnek – lásd a Two Against One kislemezdalhoz készült friss animációs videót!). Érdemes hát feltérképezni, hogy honnan szerezték az inspirációt a jeles művészek: íme, össze válogattunk a hatvanas-hetvenes évekből egy csapat olasz filmzeneszerzőt, akik nemcsak a filmzenék, hanem úgy általában a könnyűzene alakulásában is fontos szerepet játszottak.

Ennio Morricone
Morriconét három sorban bemutatni kábé annyit ér, mint öt percben elmesélni a Bibliát. A világ „összes” soundtrackjének (több mint 400-nak) szerzője, a világ „összes” díjának (legalább 30-nak) boldog tulajdonosa és a létező „összes” filmes alműfajhoz készített már zenét. Novemberben töltötte be a 82-t, de még mindig aktív.
 

Nino Rota
A milánói zenészcsaládból származó Rota akkora király volt, hogy saját magától lopta el a Keresztapa főcímzenéjét, hiszen az 1958-as Fortunella című filmhez már megírta egy gyorsabb és pattogósabb változatban. És a jól ismert Fellini-mozik (Országúton, Az édes élet, Amarcord, 8 és 1/2 stb.) zenéit is ő szerezte.
 

Armando Trovaioli
A legszexibb, legizgatóbb, de egyben legidiótább főtémák közül is jó néhány Trovaioli nevéhez fűződik. Az easy listeningben gyökeredző, játékos orgonafutamait kilométerekről fel lehet ismerni, és hát olyan klasszikus filmekhez komponált zenét, mint a Boccaccio ’70 vagy a már a címében is pikáns Homo Eroticus.
 

Piero Umiliani
„Mana mana tibtibidii” – igen, Umiliani írta a később a Muppet show által népszerűvé tett mókás dalt. Trovaioli mellett ő sem riadt vissza attól, ha bugyinedvesítő szexfilmekhez kellett valami könnyed és vicces orgonatémát gurítani, de kémfilmekhez is írt dzsesszes szerzeményeket, akadtak egészen futurisztikus hangzású számai is, és még a Kill Billben is találkozhattunk vele.
 

Piero Piccioni
Karl, a kábeltévé-szerelő a Traffic Boom című Piccioni-dal hangjaira csap rá a tévére A nagy Lebowski filmnézős jelenetében. Elképesztő mennyiségű filmzene fűződik Piero Piccioni nevéhez, van köztük Stereolabhez méltó elszállás (A tizedik áldozat című sci-fi aláfestése), dzsessz, funk, ábrándos bossa nova, legemlékezetesebb témája pedig a lehengerlő női vokálokkal feldobott Mr. Dante Fontana.
 

Edda Dell’Orso
Az Edda Sabatini néven anyakönyvezett énekesnő volt az olasz, de legfőképpen a Morricone-mozik Hangja: a Sergio Leone által rendezett híres westernfilmekhez mindig Edda adta a lenyűgöző énekét. De ha erotikus „susogásra” volt szükség, akkor is állandóan kéznél volt – és Danger Mouse-ék említett ROME albumán is ő énekli a főtémát!
 

Alessandro Alessandroni
Ha Edda volt A Hang, akkor az Alessandroni vezette I Cantori Moderni Di Alessandroni volt A Kórus a Leone-féle westernekben. Maga Alessandroni az éneklés mellett írt sok filmzenét is, a Jó, a Rossz és a Csúf főtémájában hallható gitárriffet például ő találta ki, de ő dobta be Umilianinak a Mah Má Mah Má ötletét is – és kórusa Danger Mouse-ék említett ROME albumán is szerepel!
 

Bruno Nicolai
Bruno Nicolai volt Morricone jobb keze, ráadásul sokszor ő is Eddával és Alessandróval vonult stúdióba. Mégis jól elkülöníthető a stílusa: a kétes értékű, de mulatságos kém-, szex- és horrorfilmekhez írt nagyszerű zenéi közelebb állnak az easy listeninghez és lounge-hoz, az 1966-os Kiss Kiss Bang Bang mozi azonos című, bámulatosan nagyívű, bár kissé csacska betétdala pedig simán az egyik legjobb filmzene, amit valaha írtak.
 

Riz Ortolani
Már-már giccsesen szép dallam egy gyomorforgatóan undorító filmhez – bizony, Ortolani írta a Cannibal Holocaust zenéjét. És ő szerezte annak az 1962-es Mondo Cane-nek a kísérőjét is, amiről a Faith No More énekese, Mike Patton az olasz dalokat feldolgozó albumát elnevezte.
 

Stelvio Cipriani
Semmi más dolga nincsen a kedves olvasónak, mint megnézni az 1969-es Femina Ridens című enyhén szado-mazo film azon jelenetét, amiben Dagmar Lassander német színésznő gézdarabokkal a testén rázza magát Stelvio Cipriani orgonás, lihegésekkel kísért funk csodájára (Sophisticated Shake), abban ugyanis Minden benne van.

Guido & Maurizio De Angelis

A Dune Buggy című dilis szám a Különben dühbe jövünkből (1973), illetve a Sandokan tévésorozat (1976) és a 80 nap alatt a föld körül Willy Foggal rajzfilmsorozat (1981) főcímdala – a De Angelis-fivéreknek ezt a három szerzeményét nincs olyan magyar ember, aki ne tudná kapásból eldúdolni. A hetvenes-nyolcvanas évek olasz tömegszórakoztató filmjeinek elképesztően termékeny kísérőzene-gyárosai – akik általában a betétdalokat is maguk jegyezték, Oliver Onions néven – többnyire kitsch-ben utaztak, a kivételek egyike az 1976-os Keoma, amit az utolsó igazi spagetti westernként szokás emlegetni.
 

Goblin

Ha olasz filmekről van szó, akkor nem hagyhatjuk ki a horrorokat, elsősorban Dario Argento legendás munkáit (Profondo rosso – 1975, Sóhajok – 1977), melyekhez a Goblin nevű prog-rock zenekar írt néha idegtépő, néha fenyegető, néha meg egészen groove-os zenéket – ezekből a francia Justice is sokat merített (a Phantom című számukhoz konkrétan az 1982-es Tenebre című Argento-klasszikus zenéjét vették alapul), a Zombie Zombie és Giallos Flame nevű zenekarok hommage-airól már nem is beszélve.

Soós Csaba

a Recorder válogatása olasz filmzenékből: