Túlnőtt keretek – The Horrors

2011.11.17. 18:14, -recorder-

Az elmúlt évtized közepén átviharzó, a könnyűzene arzenálját több száz jobb-rosszabb formációval erősítő new wave/poszt-punk revival a népszerűségének csúcsát jelentő 2006-os esztendőt követően fokozatosan és visszafordíthatatlanul unalomba fulladt. Éppen ezért különös, hogy pont 2009-ben – amikor már sokan eltemették volna – született meg a színtér egyik legemlékezetesebb angol lemeze: a mezőny fekete bárányaként elkönyvelt The Horrors a bemutatkozó Strange House goth-punkjától elrugaszkodva elkészítette a Primary Colourst. A nagyszerű második album után két évvel, 2011 közepén aztán a kvintett visszatért, és a Recorderen is meghallgatható Skying című új lemez (vagy a saját szerzemények mellé jól illeszkedő ügyes David Bowie- és Lady Gaga-átiratok) alapján már biztosan állítható: napjaink egyik legjobb brit zenekaráról van szó – minderről ráadásul élőben is meggyőződhetünk, november 20-án a Dürer Kertben!

Az öttagú formáció története 2005-ig nyúlik vissza, amikor az épphogy összeismerkedő, közös zenei gyökereket (hatvanas évekbeli garázs-rock, Bauhaus, The Birthday Party stb.) felfedező tagok gyorsan zenekaralapításra adták a fejüket.Hamar is híre ment a furcsa kinézetű, talpig feketében járó, egyedülálló hajkoronákkal mutatkozó fiataloknak, akik megalkuvást nem tűrő, rövid koncertjeiken garázs-rockot, horror-punkot, psychobillyt, shoegaze-t és az éppen divatban lévő indie rockot elegyítették. A Londontól keletre fekvő tengerparti Southend-on-Sea, ahonnan a Horrors indult, a 2000-es évekre már igen pezsgő zenei színtérnek számított, elég csak a szintén ekkoriban, szintén innen startoló These New Puritanst megemlíteni. Az együttes első kislemeze, a 2006 áprilisában kiadott Sheena Is A Parasite még a neves vizuálművész, Chris Cunningham (Aphex Twin, Madonna, Björk stb.) figyelmét is felkeltette, és hét évnyi önkéntes kliprendezői száműzetését is hajlandó volt megszakítani a számhoz készített videó kedvéért. A zenekar bemutatkozása – és Cunningham visszatérése – hatásosra sikerült, a Samantha Morton főszereplésével készült botrányos kisfilmet a brit MTV annak rendje és módja szerint betiltotta (furcsa módon inkább a műben szereplő stroboszkópra, mintsem a művésznő eszeveszett rángatózására vagy a szoknyája alól kicsapódó belső szerveire hivatkozva), megsokszorozva ezzel a figyelem és a siker után egyaránt ácsingózó Horrors körüli érdeklődést.

Amennyire fiatal és relatíve tapasztalatlan volt ekkoriban az énekes Faris Badwan vezette kvintett, annyira meglepő a Loog Recordsnál megjelent Strange House című 2007-es debütalbum impozáns stáblistája: a Yeah Yeah Yeahsből ismert gitáros, Nick Zinner mellett a korszakalkotó előadók sorával (U2, My Bloody Valentine, Nine Inch Nails, Smashing Pumpkins) dolgozó hangmérnök-producer Alan Moulder, a szintén tapasztalt programozó-producer Ben Hillier, valamint a Nick Cave & The Bad Seeds és a Grinderman dobosa, Jim Sclavunos is részt vett a munkálatokban (utóbbi ráadásul a Horrorsra nagy hatást gyakorló Crampsben is zenélt 1991-1992 környékén). Mindettől függetlenül a southendi fiúk bemutatkozása a várakozásokhoz képest csalódást okozott. A leginkább sötét és groteszk, a halálkultuszt favorizáló előadóktól (The Cramps, The Damned stb.) merítő, azok munkásságát a néhai Joe Meek és a Silver Apples ósdi szintetizátorhangjaival keresztező, s az egész ósdi esztétikát a korszellemhez igazító (és a 2000-es évek elején megjelenő Eighties Matchbox B-Line Disaster zenekarral is párhuzamba állítható) ötösnek sajnos nem sikerült túl sok maradandó szerzeménnyel megtámogatnia működése első két esztendejében kialakított státuszát. A Strange House fókuszálatlan, csapongó, nagy adag gitárzajból, ordibálásból és horrorszintiből összevarrt B-filmes szörnyetegre lett, a lemez ismeretében pedig a Horrors sem tűnt többnek túltupírozott egyszeri viccnél.

2007 után az előző években felfutott brit zenekarok vészesen közel kerültek szavatossági idejük lejártához, a helyüket pedig nem egyetlen, jól körülhatárolható stílus és annak előadói foglalták el, hanem tovább burjánzott a retro és a „mindent keresztezni“ esztétikája, a nagy eklektika közepette pedig a Horrors számára is az irányváltás volt a leglogikusabb lépés. A csendesen eltöltött 2008-as esztendő után a zenekar a következő év elején adott újra életjelet magáról a Sea Within A Sea című krautrock ihlette nyolcperces kompozícióval, amely a – már az egyik legnevesebb brit független kiadónak számító XL Recordingsnál megjelenő – Primary Colours című második albumnak volt az igen meglepő előhírnöke. Nagyon kevesen számítottak ekkora váltásra a pár éve még élőhalottra sminkelt ifjoncoktól, a Horrorsnak mégis sikerült borsot törnie a szkeptikusok orra alá, egy ismét tetszetős gárdával rögzített lemezen: Chris Cunningham, valamint a Portishead-vezér Geoff Barrow is besegítettek a munkálatok során, ám a tagok állítása szerint a Primary Colours hangzásáért leginkább Barrow gyakori társa, az utóbbi években nagyon felkapott (a Portishead mellett Arctic Monkeys- és Coral-lemezeken dolgozó, sőt azóta a Grammy-díjnyertes Arcade Fire-albumot is keverő) Craig Silvey hangmérnök volt a felelős.

A Horrors megkomolyodott és felnőtt. A Strange House-on szereplő kicsapongásokat mellőzve beemelte eszköztárába a My Bloody Valentine szépséges gitárzaját, sőt a kvintett az eddigiekben is használt zajos-baljós hangulatokat is megtanulta éretten, művészi szinten kezelni, ráadásul a hangsúlyosabban előtérbe kerülő ősrégi elektronikus effektek is csak az album javára szolgáltak. A korong legjobb dalai a kifejezetten szintetizátorban gazdag szerzemények közül kerültek ki (Who Can Say, Scarlet Fields és a csúcspontot jelentő Sea Within A Sea). A Horrors jócskán túlszárnyalta debütlemeze szintjét: a belülről rothadó, mégis magával ragadó, sőt helyenként bódító és felemelő, korántsem elhanyagolható művészi értékkel bíró Primary Colourst a 2009-es év legnagyobb kritikai sikerei között tartják számon (még Mercury-díjra is jelölték, az NME pedig az év albumának választotta). A tini szörnyek átvedlettek hazájuk egyik legígéretesebb rockzenekarává.

Egy csendesebb esztendőt követően 2011 elején a frontember Faris Badwan az olasz és kanadai felmenőkkel rendelkező Rachel Zeffira énekesnő társaságában Cat’s Eyes néven indított útjára egy új projektet a hatvanas évekbeli girl groupok, kémfilmek és olasz horrorfilmek zenéinek bűvöletében. A mellékprojekt címnélküli bemutatkozó albumának megjelenése után viszont újra az anyazenekarra irányult a figyelem: májusban napvilágot látott a Still Life című szerzemény, amely a Horrors harmadik nagylemezének beharangozó dalaként jelezte, hogy Farisék ismét némileg új útvonalakon kívánnak haladni.

Azt, hogy mostanra magabiztosan uralják képességeiket, mi sem jelzi jobban, mint hogy ezúttal már külső producer nélkül dolgoztak. Az újabb pályamódosítást jelzi, hogy a Skyingon még inkább domináns a már a Primary Coloursra is jellemző erőteljes szintetizátorhasználat, aminek köszönhetően az előző lemezek húrnyúzásai érezhetően háttérbe szorulnak. A gitárrétegek azért nem válnak teljesen köddé, de szerepük így egy-két dalban határozottan új funkciót kap. A gyakrabban alkalmazott szintetizátor-elektronika sem feltétlenül az előző lemezeken hallott ódivatú krautrockos hangulatban van jelen: színesebb, kontúrtalanabb, lepelszerűbb billentyűs textúrák figyelhetők meg, amelyek az itt-ott felcsendülő fúvósszekcióval(!) kiegészülve egy igazán sajátos, álmodozós-pszichedelikus elegyet alkotnak. A másik új elem a manchsteri baggy színteret (Stone Roses, Happy Mondays, korai Charlatans) idéző ködös megszólalás, „funky drummer” ritmika és elkent ének. Leginkább ezek a hangulatok, hangzások hoznak frissítést az együttes megszólalásában, de a Horrors szerencsére szerzeményeiben is tud újat mutatni. A nyitó Changing The Rain egészen baggys (a Dive In és a nyolcperces Moving Further Away pedig még annál is jobban), az Endless Blue semmiből előugró váltása, a Still Life gyakorlatilag gitármentesen kibontakozó öt és fél perce, a Monica Gems korai Suede-manírjai, vagy az Oceans Burning finom akusztikus részei a zenekar eddigi életművétől elütő, ám korántsem negatív kimenetelű próbálkozások.

A Skying tehát kevésbé sötét és torz, valamint tünékenyebb/megfoghatatlanabb, mint elődje volt, és talán nem is vonultat fel olyan csúcspontokat, mint amelyek a 2009-es lemezt jellemezték, ám egységességében és hozzáadott értékeiben méltó párja a Primary Coloursnek. Nem sok zenekarnak sikerül ilyen kevés idő alatt, ennyire bravúros módon túlnőnie saját kereteit, a Horrors esetében viszont most már kétségtelen: a kvintett – pályatársai teljesítményéhez képest – példátlan művészi fejlődést produkálva lett lelkes tinizenekarból a jelen egyik legértékesebb és leginkább előremutató popzenei produkciójává.