(Columbia/Sony, 2011)
Beyoncé Knowles már húszéves korában csúcsra ért: lenyűgöző volt az a teljesítmény, amit az ezredfordulón dalszerzőként, társproducerként és falkavezérként nyújtott. A Destiny’s Child modern R&B-popja akkoriban nagyon magas nívót képviselt, amihez Beyoncé azóta egyszer sem tudott vissza(t)érni. Oké, slágerei révén egyszer-egyszer még bizonyítja ellenállhatatlanságát, de továbbra is adós egy végig lehengerlő szólóalbummal, és ez a félmondat a 4 meghallgatása után is érvényben marad. Van viszont jó hír is: a negyedik lemez határozottan erősebb az előző, félresikerült koncepciót képviselő dupla albumnál (I Am… Sasha Fierce – 2008). Sőt úgy általában is kiegyensúlyozott színvonalú, határozottságot sugalló, önbizalomtól duzzadó lemez.
Önfeltáró, meglehetősen csupasz, szinte végig lassú, középtempós album, ahol a dalok szerkezete kellő helyet hagy a nagy énekteljesítményeknek. Szokás szerint aktuális és szavatolt minőségű producerek egész sora áll Beyoncé mellett (The-Dream, Switch, Diplo, Kanye West, André 3000 az OutKastból, Chad Hugo a Neptunesból), a végeredmény mégis akkor a legjobb, amikor egy dobgép püttyög mögötte (I Miss You), nyolcvanas évekbeli szintihangszínek között eresztheti ki hangját (Start Over), vagy még ezeknél is szégyentelenebbül nyílt balladát énekel, amiben igen meglepő módon az Empire Of The Sun-vezér Luke Steele a társszerző-társproducer (Rather Die Young). Mi van már? Kénytelenek leszünk megszeretni a lassú dalok Beyoncéját? Na, jó, a kicsit tempósabb Countdownban végre megreccsennek az afrobeat hatások részeként előre hangsúlyozott fúvósok és a Diplóékkal közös End Of Time is simán szuper. Ajánlott mainstream poplemez.
7/10
Dömötör Endre
a Run The World (Girls) klipje:
a Best Thing I Never Had videója:
