(Domino/Neon Music, 2011)
Az angol Wild Beasts két év kihagyás után jelentette meg harmadik nagylemezét, amely sokadik hallgatásra is egy igazi mainstream siker küszöbén toporgó zenekar magabiztos kinyilatkoztatásának tűnik. Az esetek többségében pedig a minél nagyobb közönségsiker a korai, elkötelezett rajongótábor egy részének elvesztésével jár együtt, ami valószínűleg most sem lesz másképp – főleg, hogy a Wild Beasts egyre inkább eltávolodik a bemutatkozó album hangzásvilágától. A Limbo, Panto című 2008-as debüt után a leedsi kvartett hamar besorolódott az art-pop címke alá, amit a frontember Hayden Thorpe jellegzetes falzett hangjával díszített, néha a kabarék világát idéző dalok és az ezek mellett váratlanul feltűnő fékevesztett vidámságú számok alapoztak meg. A következő album, a Mercury Prize-ra is jelölt Two Dancers már jóval konvencionálisabb indie pop lemez volt, legalábbis a zabolátlan őrületek eltűntek és a helyüket lágyan táncba hívó, de nem kevésbé remek dalok vették át, melyeknek a különlegességéről azért továbbra is gondoskodott Thorpe énekhangja (az ekkor már hangsúlyos másodénekessé előlépő basszusgitáros Tom Fleminggel kiegészülve). A Smotherrel pedig úgy tűnik, hogy a zenekar végképp lenyugodott.
Igen, lenyugodott, annak ellenére, hogy a tagok saját bevallása szerint az elmúlt pár évben több olyan kortárs lemez is hatással volt rájuk, melyekre nem feltétlenül ez a fajta nyugalom volt jellemző. A Smother dalai ugyanis végig egyenletesen visszafogottsággal futnak végig a szűk háromnegyed órás korongon. A hatások közül a leginkább kézenfekvő a Caribou tavalyi Swimje, amelynek körkörös, folyamszerű, de igazából sehová sem tartó struktúrája szinte mindegyik számban visszaköszön, akárcsak a Beach House megkapó gitártémái.
Míg az előző lemezt a zongora és a basszus uralta, addig az ismét a már bevált Richard Formby producerrel rögzített Smotheren ezek a hangsúlyok eltűnnek, inkább a csilingelő gitárok, az ütősök és a háttérben végig megtalálható finom elektronika kerülnek előtérbe. Ezek az összetevők pedig a lemez csúcspontjain működnek igazán, a beszédes című Loop The Loop, az első kislemezdalnak választott Albatross és a zenekar eddigi történetének egyik legjobb száma, a Reach A Bit Further a maguk nemében mind tökéletesek, és potenciális slágerek. Különösebben gyenge pillanatokat egyébként sem találhatunk a lemezen, talán csak az utolsó két dal ütemtelensége (na leginkább itt érződik a tagok által adott harmadik referenciapont, a Fuck Buttons hatása) kedvetlenítheti el a legnyitottabb hallgatókat is.
Aki most találkozik először Thorpe-ék zenéjével annak bizonyára nem lesz hiányérzete, aki viszont az első lemeztől kezdve figyelemmel követi a zenekar munkásságát, az lehet, hogy enyhe csalódást érez bizonyos pontokon. De amint ez a bevezetőben is szóba került, az igazi befutással ez elkerülhetetlenül együtt jár. Márpedig a Wild Beasts nem tett mást, csak egy nagy lépést, hogy odakerüljön napjaink legnagyobb indie sztárzenekarai mellé.
9/10
Csada Gergely
az Albatross klipje:
